Ügyeskedjetek, húsvétig még elkészülhet! Nem kell hozzá más, csak papír, olló, színes ceruza vagy filctoll, lelkesedés. Az ünnepi asztalt szebbé teszi ez az egyszerű, dekoratív szalvétatartó.
A videón megnézhetitek, hogy készül. A felvételt egy lelkes tanító néni készítette a tanítványainak.
Örülnék, ha megosztanátok az elkészült szépségeket!
Kellemes időtöltést!
https://drive.google.com/file/d/1YUIi3yVRtdlrrT54t43u2WbsVwZug6FK/view
Kedves Gyerekek!
Az idei húsvét egy kicsit más, mint eddig. Próbáljátok meg hasznosan, kellemesen eltölteni az időt. Játszatok, olvassatok, nézzetek meséket, kézműveskedjetek, társasjátékozzatok a testvéretekkel, szüleitekkel.
A húsvétról itt olvashattok:
Szegedi Katalin: Kocsonyakirályfi
Budapest:Csimota Kiadó, 2016
Tizenkettedik mese: KOCSONYAKIRÁLYFI
Másnap reggel fölébredt a királylány, és azonnal elhessegette az álmát.
– Micsoda badarság! – gondolta, és kitárta az ablakot.
De rögtön be is csukta, ahogy megcsapta az arcát a csípős hideg.
– Esik a hó! Akkor ma kocsonyát főzök!
Begyújtotta a tűzhelyet, vizet forralt a nagy üstben, és beledobálta a kocsonya hozzávalóit. Szép lassan rotyogott, bugyogott a sok finomság, volt már benne sárgarépa, hagyma meg fokhagyma, zeller, fehérrépa, só, bors és babérlevél. És hús, sok finom malachús. No meg persze a malacnak a füle meg a farka. Hiszen anélkül nem kocsonya a kocsonya. Így főtt szépen lassan egész nap, a ragacsos gőze meg betöltötte a konyhát.
A királylány kitárta az ablakot, hogy friss levegő áradjon be. Abban a pillanatban egy hatalmas varangyos béka ugrott a párkányra, aztán placcs, placcs, egyenesen az üst szélére ült, onnan vartyogott:
– Adj egy csókot, szép királylány, nem bánod meg, elvarázsolt királyfi vagyok!
– Kotródj innen, rusnya béka, dehogyis vagy te királyfi! Kinőttem már a mesékből, biztos téged is csak az apám küldött! – azzal a konyharuha sarkával odébb suhintotta, miközben a merőkanállal elkezdte két tálba porciózni a megfőtt kocsonyát. De a varangy nem tágított, a tányér szélére ugrott és megint elkezdte:
– Adj egy csókot, szép királylány, nem bánod meg, elvarázsolt királyfi vagyok!
– Kotródj innen, rusnya béka, dehogyis vagy te királyfi! – és megint meglegyintette. A béka egyenesen beletoccsant a kocsonyába, és úgy beleragadt a ragacsos lébe, hogy csak a feje látszott ki, onnan pislogott kifelé. De a lány ezt nem vette észre, csak fölkapta a tálakat és kitette hűlni a hidegre.
Másnap reggel első dolga volt behozni a remegő ételt. Elégedetten állapította meg, hogy gyönyörűen megdermedt.
– De éhes vagyok! – sóhajtotta, és máris megterített.
Szelt egy nagy karéj kenyeret, a kocsonyát meghintette pirospaprikával és borssal, kis citromot csepegtetett rá és tormát reszelt hozzá. Nyomban hozzá is látott, a villájára tűzött egy falatot. A szájához emelte, és a finom falatra gondolva áhítattal behunyta a szemét. Így nem vette észre, hogy éppen a kocsonyává dermedt béka ült a villáján. Amint ajkához érintette a falatot, az állat azonnal életre kelt, mi több, daliás királyfivá változott.
A királylány kinyitotta a szemét és fülig vörösödött. Nem más volt előtte, mint az erdőben látott herceg!
Szörnyen elszégyellte magát, hogy nem hitt a királyfinak, amikor az még béka volt. Hogy zavarát leplezze, étellel kínálta. Megették az egyik kocsonyát, majd átültek a kemence padkájára melegedni. Egész nap beszélgettek, rengeteget nevettek. Mi tagadás, nagyon jól érezték magukat.
Aztán a királyfi hirtelen elkomolyodott, és így szólt:
– Egy éve feleséget kerestem magamnak. Rengeteg lánnyal találkoztam, hetedhét országot bejártam, de sehol nem találtam meg az igazit. Utoljára a gonosz boszorkány birodalmába tévedtem...
A királylány nem szólt semmit. Tudta ő, hogy merre járt, hiszen látta az erdőben.
– A gonosz boszorkány békává varázsolt, mert nem akartam elvenni a lányát. De hiszen az a rusnya némber még lecsót főzni sem tud! – csattant fel mérgesen a királyfi. Aztán vett egy nagy levegőt, megfogta a királylány kezét, a szemébe nézett és így szólt:
– Végre megtaláltalak. Szép királylány, legyél a feleségem!
A lány legszívesebben rögtön igent mondott volna, hiszen erre a pillanatra várt majdnem egy éve.
– Én csak olyan emberhez megyek hozzá, aki ugyanúgy szereti a lecsót, ahogy én. Te hogy szereted legjobban? – kérdezte, és a torkában dobogott a szíve.
– Micsoda kérdés! Hát úgy, ahogy az a legjobb! Kolozsvári szalonnával, kolbásszal és tojással. Meg persze foszlós fehér kenyérrel és kovászos uborkával.
A királylány megölelte, és csak ennyit kérdezett:
– Mikor lesz az esküvő?
Hamar meg is tartották a lakodalmat az öreg király legnagyobb örömére. A királylány a francia szakácsnak adta a szakácskönyvét, mert neki már nem volt szüksége rá. Könyv nélkül is finomabbakat főzött a leghíresebb szakácsnál. A királyfi megfűszerezte az életét.
Ma is boldogan élnek az Óperenciás tengeren is túl, ahol bizony a kurta farkú malac ezentúl már nem túr, hiszen belefőtt a kocsonyába.
Szegedi Katalin: Kocsonyakirályfi
Budapest:Csimota Kiadó, 2016
Tizenegyedik mese: FŰSZEREK TITKA
Köd szitált a novemberi reggelen. Csúnya, szürke idő volt, olyan, amiről azt mondják az emberek, hogy még a kutyájukat sem eresztenék ki. A királylány mégis esőkabátot és gumicsizmát húzott, és kiment a fűszerkertbe. Minden növényről lenyesett egy-egy ágacskát, csokrot kötött belőlük és kosárba tette őket. A szakácskönyvét bebugyolálta egy rongyba, azt is a kosarába tette, majd kilépett a kertkapun.
– Hát te meg hová mész ebben a ronda időben? Nehogy megint beteg legyél! – szólt utána a király.
– Elakadtam a szakácskönyvvel. Nem tetszenek a receptek, valami hiányzik belőlük. Hiába van itt ez a sok fűszer, mégsem tudok semmit róluk. Megkeresem a jó boszorkányt, hátha tud segíteni.
A király aggódva figyelmeztette:
– Csak jól vigyázz, el ne tévedj! Nehogy a gonosz banya felé vedd az irányt! Tudod, jobbra, mindig csak jobbra!
A királylány megnyugtatta, hogy figyelni fog, és elindult. Ment, mendegélt a szitáló ködben, míg egyórányi séta után egyszer csak felderengett előtte egy takaros kis házikó. A kéményből illatos füst gomolygott, az ablakokban hívogatóan pislákolt a gyertyafény. A királylány rögtön tudta, hogy jó helyen jár. Félénken megállt a küszöbön, és már épp bekopogott volna, amikor kedves hang szólította meg.
– Gyere csak be, már vártalak!
Így hát belépett. Megállt a szoba közepén, letette a kosarát, és hunyorogva körülnézett a félhomályban. Eleinte nem sokat látott, csak érezte a mindenfelé kavargó titokzatos fűszerillatot, ami az egész házat belepte.
– Azért jöttem, mert... – kezdett bele mondókájába a királylány, de az előbb hallott kedves hang megint félbeszakította.
– Tudom, miért jöttél.
A királylány ekkor meglátta végre a hang gazdáját. A kemence padkáján töpörödött öregasszony ült. Odament hozzá, és átnyújtotta neki a szakácskönyvet.
Az anyóka figyelmesen átnézte, csendben lapozgatta, majd amikor az utolsó receptet is elolvasta, megcsóválta a fejét, és letette a könyvet.
– Nem rossz. Jók a receptjeid, de nem elég jók. Hiányzik belőlük valami.
A királylány elővette a növénykéit.
– Itt vannak a fűszereim, magam neveltem őket, ezek vannak a receptjeimben is. Mi hiányzik belőlük?
– Nem a receptekből hiányzik a fűszer, hanem a te életedből. A szerelem. Az hiányzik neked.
A királylány fülig pirult, és rögtön a királyfira gondolt, akit hónapokkal azelőtt az erdőben látott. A boszorkány pedig folytatta:
– Akkor lesznek igazán jók az ételeid, ha majd annak az embernek főzöl, akibe szerelmes vagy.
A lány megköszönte a jó tanácsot, összecsomagolta a holmiját, és indulni készült.
– Várj, adok neked még valamit búcsúzóul! – szólt utána az anyó, és egy kis üvegcsét nyomott a kezébe.
– Mi ez? – kérdezte a lány, és bizalmatlanul nézegette a sűrű, sötét löttyöt.
– Ez egy bájital – mosolygott a boszorkány. – Ma este lefekvés előtt idd meg. Amit éjjel álmodni fogsz, az hamarosan megvalósul.
Már nagyon későre járt, mire a királylány hazaért. Lefekvés előtt kezébe vette a titokzatos fiolát. Hitte is, meg nem is a jó boszorkány szavait. Egy darabig forgatta, nézegette a kis üveget, aztán kihúzta a dugót. Az üvegből kitóduló gyömbéres, szegfűszeges illat máris elbódította. Egy húzásra felhajtotta az aromás italt, amitől rögtön mély álomba zuhant.
Álmában a fehér ruhás királyfi jött felé, és ezt mondta:
– Végre megtaláltalak! Szép királylány, legyél a feleségem!
Szegedi Katalin: Kocsonyakirályfi
Budapest:Csimota Kiadó, 2016
Tizedik mese: A CSODÁLATOS TÖKFŐZELÉK
Egy esős őszi délután a királylány ágynak esett. Nem is kelt fel sem másnap, sem harmadnap, sem azután. Nem evett semmit, csak aludt és aludt. Szép kerek arca beesett, a szeme alatt a karikák egyre sötétebbek és mélyebbek lettek. Kuruzslók és csodadoktorok állták körül a beteg ágyát, de csak tehetetlenül csóválták a fejüket, egyikük sem tudott segíteni.
A királynak majd megszakadt a szíve, hogy a lánya a szeme láttára sorvad össze.
– Valamit sürgősen tenni kell! De mit? – gondolta.
Egyszer csak remek ötlete támadt. Ismerte a lányát, tudta, hogy mi az az egyetlen dolog, ami visszahozhatja az életkedvét.
Megbízta a francia szakácsot, hogy készítsen különleges finomságokat a betegnek.
A mester azonnal birtokba vette a konyhát, serényen kevert-kavart, szaporán szeletelt, sisteregtek a serpenyők, sültek a finomságok. A konyhát belepték az addig még sohasem érzett, különleges illatok.
Amikor elkészült a nagy mű, a szakács szertartásosan levette a kötényét, és kisimítva összehajtogatta. Felkötötte a selyemsálját, felhúzta a legfehérebb kesztyűjét, majd kezébe vette a tálat.
– Voilà, Bisque d’écrevisses ! – és letette a forró ráklevest a betegszoba asztalára.
A királylány bágyadtan kinyitotta a szemét, de nem kért belőle.
– Paté de foie gras! – hangzott az újabb fogás, és a pompás pástétom is a királylány elé került. De ő csak megcsóválta a fejét.
A következő étel felszolgálását halk dobpergés előzte meg.
– Homard à la Provençale ! – szólt a mester, és fő művét, a világhírű provanszi módra elkészített homárt tárta a királylány elé.
De ő rá se nézett, csak fáradtan befordult a fal felé.
A király kétségbeesetten nézte, hogy a lánya meg sem kóstolta az ínyenc falatokat.
– Édes lányom, könyörgöm, áruld el végre, mit ennél szívesen?
– A kedvencemet, tökfőzeléket – suttogta erőtlenül a lány.
– Gyerünk, gyerünk, főzz tökfőzeléket a lányomnak, mert azt kívánja! – utasította gyorsan a király a francia szakácsot.
– Hogy mit?
– TÖK-FŐ-ZE-LÉ-KET! – emelte fel a hangját a király, akinek végképp elfogyott a türelme.
– Tökből ételt! Hát micsoda népek ezek! – füstölgött a francia szakács, és a sapkáját a földhöz csapva kirohant, mert náluk a tököt csak az állatok elé vetik takarmánynak.
A király kiment hát a konyhába, és megfőzte a tökfőzeléket úgy, ahogy az ükanyja, a dédanyja, a nagyanyja, és ahogyan az édesanyja is készítette.
És úgy, ahogyan a lánya szereti, azaz sok kaporral, tejföllel és fokhagymával.
Amikor elkészült a főzelék, a király levette az edényt a tűzhelyről és bevitte a szobába. Leült az ágy mellé, és miközben a főzelék lassan kihűlt, ő is szép csendben elaludt.
A királylányt reggel a finom kapros illat ébresztette fel. Megette a főzeléket, mert hidegen szerette a legjobban. Meg is gyógyult tőle.
A francia szakács pedig megtanulta, hogyan kell tökfőzeléket főzni.
Egy kis segítség az előző könyvtárhasználati feladathoz, hátha így könnyebb lesz!
Itt meg is hallgathatod:https://www.youtube.com/watch?v=klMdIr0YXHg
A vers segít a játékban is.
https://learningapps.org/1860006
Szegedi Katalin: Kocsonyakirályfi
Budapest:Csimota Kiadó, 2016
Kilencedik mese: A SZÜLETÉSNAP
Közeledett a király születésnapja. A királylány egyre csak a szakácskönyvét bújta, mégsem tudta kitalálni, hogy mit főzzön a nagy napra. Inkább napokra bezárkózott a konyhába, és titokban ajándékokat készített neki. Sűrű, édes illat szűrődött ki az ajtó résein. A királyt furdalta a kíváncsiság, de hiába kukucskált a kulcslyukon, hiába kopogtatott az ajtón, nem tudott meg semmit.
– Nyisd már ki! Mit csinálsz odabent? Mi ez a finom, édes illat?
A királylány résnyire kinyitotta az ajtót és egy pillanatra kidugta a fejét.
– Ne kíváncsiskodj, hamarosan megtudod. Inkább azt áruld el végre, hogy mit ennél a születésnapodon?
– Kocsonyát! – vágta rá hirtelen a király.
– Ahhoz még nincs elég hideg, ilyen melegben nem dermed meg a leve. Majd ha esik a hó, akkor főzünk kocsonyát. Mondj valami mást!
A király egy darabig gondolkodott, végül így szólt:
– Nem szeretem én már a felhajtást. Nem akarok vendégeket, semmiféle csinnadrattát, és nem akarok különleges lakomát sem. Valami egészen egyszerűre vágyom. Tudod, mit? Rakjunk tüzet és süssünk szalonnát!
A királylány megörült az ötletnek. A nagy napon rőzsét és száraz fahasábokat cipelt a tűzrakóhoz, kis máglyát épített belőlük. Mogyoróvesszőből hegyes nyársakat faragott, erre húzta fel a füstölt szalonnát és a vöröshagymát. Az öreg diófa alatt megterítette a kis asztalt.
Amikor mindennel elkészült, lement a pincébe. Gyertyát gyújtott, mert olyan sötét volt odalent, hogy alig látott valamit. A falat tapogatva elbotorkált a dohos pince legeslegvégébe, ahol az öreg palackok sorakoztak. Vastagon belepte őket a nemes penész, így eltartott egy darabig, mire megtalálta, amit keresett: egy réges-régi málnaszörpöt.
Amikor fölért a pincéből, a tűzrakó mellett már ott ült az öreg király az ünneplő pizsamájában. A királylány száraz fűcsomót és papírt tett a máglya aljára, és meggyújtotta. Először csak a száraz gallyak kaptak lángra, majd szép lassan átizzottak a vastag fahasábok is.
Aztán letörölte a palackról a penészt, és felnyitotta az üveget. Jó nagyot pukkant, amikor végre kijött a dugó. Két pohárba töltött belőle, és koccintottak.
– Ezt a málnaszörpöt még a születésed napján palackoztam – emlékezett a király, majd belekortyolt az italba. – Már el is felejtettem, hogy ez milyen finom. Igazi születésnapi itóka! Egészségünkre! – és megint koccintottak.
Csak ültek a tábortűz mellett, a lángok melegítették az arcukat, és a király régi kedvenc dalait énekelték.
Az enyhe szél mindig a királylány felé fújta a füstöt. Bárhova ült, folyton követte.
– Jaj, de csíp! – dörzsölgette a szemét a királylány.
– Ismered a mondást, szépre száll a füst! Egy ilyen szép lány bármikor találhatna magának egy rendes fér... – szólt a király, de itt gyorsan elhallgatott, és lopva a lányára nézett.
– Folytasd csak nyugodtan, hiszen ma születésnapod van! – mosolygott a királylány.
–...jet – fejezte be a mondatot a király.
A tűz közben leégett, vörösen izzottak a fahasábok. A hamuba pár szem krumplit rejtettek, a nyársakat pedig a forró parázs fölött forgatták. Mire a szalonna szép lassan megsült, elkészült a hamuban sült krumpli is. Kenyeret pirítottak mellé a tűzön, friss paradicsomot és kovászos uborkát harapdáltak hozzá, aztán kiitták a maradék málnaszörpöt is a poharukból.
Amikor minden elfogyott, a királylány elővette az ajándékát és átnyújtotta. Az öreg csillogó szemmel bontogatta a csomagot, egymás után húzta elő a felcímkézett befőttesüvegeket.
– Nahát! Szóval ezért zárkóztál be olyan sokáig a konyhába? Egresszörp és hecsedlilekvár! Eperdzsem és málnaíz! Meggybefőtt és körtekompót! És a kedvencem, a birsalmasajt! Gyerekkoromban ettem ilyeneket utoljára. Alig várom a holnapot, hogy végre reggelizhessünk! – mondta a király, és hatalmasat ásított. Jóllakottan nekidőlt a diófa törzsének, és csendben elbóbiskolt.
A királylány halkan tett-vett, gondosan eloltotta a tüzet és elgereblyézte a hamut. Aztán óvatosan karjába vette az apját, bevitte az ágyába, betakargatta, és ezt suttogta:
– Boldog születésnapot!
Virágvasárnap a húsvét előtti vasárnap neve, a nagyhét kezdete. A húsvét előtti 7. nap, míg a farsangi ünnepkör vége után a 40. nap.
Jézus Jeruzsálembe való bevonulásának ünnepe.
Ezen a napon barkát szentelnek a templomokban.
Benedek Elek:
Virágvasárnap
Virágok napja, szép virágvasárnap,
Jövel, jövel már, bontsd ki röpke szárnyad!
Hintsd be virággal az avar mezőket,
A kertek fáit, félve rügyezőket,
Óh, szánd meg őket!
A tél hosszú volt, oly zord s oly kegyetlen,
A rét, az erdő még most is kietlen.
Virágok napja, jer, lehelj a földre,
Bús szürke foltjait varázsold zöldre,
Szép puha zöldre!
Jövel, jövel, s te véled fecske, gólya,
Üres fészkeknek hadd legyen lakója!
Szakadjon vége a nagy némaságnak,
Szívüket töltsd be, akik dalra vágynak,
Oly régen vágynak!
Ihol közelg. Feje virággal ékes,
Az arca nevetős, a hangja édes.
Bájos, milyennek a szívem kívánta,
Mint egy virágos, nevetős leányka,
Szép kis leányka!
Ihol, már itt, virággal megrakottan,
Hallom a dalt is: fecske száll amottan.
Eresz aljának újra van lakója,
Csörgő patakban kelepel a gólya,
A kedves gólya!
Ihol, már itt van. Nyílnak a virágok,
Vidám dal járja be a nagyvilágot,
Hirdetve hegynek, völgynek, rónaságnak:
Leszállt a földre szép virágvasárnap,
Legszebb vasárnap!
https://ligetmuhely.com/szitakoto/szobafogsagnaplo/
Olvassátok el a történetet, és ha tetszett, írjátok meg, hogy ti hogyan viselitek a bezártságot!
Tudjátok! gylatokkonyvtar@gmail.com
Szegedi Katalin: Kocsonyakirályfi
Budapest:Csimota Kiadó, 2016
Nyolcadik mese: A BESZÉLŐ HAL
– Hű, de ennék egy kis ropogósra sült keszeget petrezselymes krumplival! – szólt a király a lányának, és már dörzsölgette is a tenyerét a finom vacsorára gondolva.
A királylány gyorsan felakasztotta a vizesvödröt a bicikli kormányára, hóna alá kapta a pecabotot, és kikerekezett a tóhoz. Feltűzte a csalit a horogra, leült a partra, és várt. Órákig csak várt, de hiába. Nem hogy egy szép nagy keszeg, de még egy nyamvadt sneci sem akadt a horgára. Lassan bealkonyodott. A királylány már látta, hogy ebből ugyan nem lesz semmi, szégyenszemre mehet haza üres kézzel. Már pakolni kezdett, amikor egyszer csak megmozdult a zsineg. Kirántotta a botot: hát a horgon egy gyönyörű, nagy vörösszárnyú keszeg vergődött. Betette a vödörbe, amikor legnagyobb meglepetésére a hal váratlanul megszólalt:
– Jó királylány, ne ölj meg!
– Nem dőlök be a trükködnek, beszélő halak csak a mesében vannak!
– Pedig jobban tennéd, ha hinnél a mesékben, mert a férjed is egy elvarázsolt királyfi lesz majd egyszer!
– Mit karattyolsz itt összevissza?
– Ígérem, teljesítem három kívánságod, ha visszadobsz a tóba!
– Királylány vagyok, mindenem megvan, mit is kívánhatnék még? Az egyetlen, amit kívánok, az egy szép nagy keszeg ropogósra sütve!
A hal meghökkent. Rengetegszer kifogták már, de a három kívánság eddig mindig bevált. Még soha nem fordult elő, hogy aki kifogta, vissza ne dobta volna a tóba. Olyan megszeppenve pislogott szegény, hogy erre kitört a lányból a nevetés.
– Jaj, ne vágj már ilyen szerencsétlen képet, csak vicceltem! – nevetett, és visszadobta a tóba.
Aztán hazament az apjáért, felültette a bicikli csomagtartójára, és lementek a parti kiskocsmába petrezselymes krumplit és sült halat enni. Olyat, amelyik nem beszél.
