Szegedi Katalin: Kocsonyakirályfi

Budapest:Csimota Kiadó, 2016

Tizedik mese: A CSODÁLATOS TÖKFŐZELÉK

Egy esős őszi délután a királylány ágynak esett. Nem is kelt fel sem másnap, sem harmadnap, sem azután. Nem evett semmit, csak aludt és aludt. Szép kerek arca beesett, a szeme alatt a karikák egyre sötétebbek és mélyebbek lettek. Kuruzslók és csodadoktorok állták körül a beteg ágyát, de csak tehetetlenül csóválták a fejüket, egyikük sem tudott segíteni.

A királynak majd megszakadt a szíve, hogy a lánya a szeme láttára sorvad össze.
– Valamit sürgősen tenni kell! De mit? – gondolta.
Egyszer csak remek ötlete támadt. Ismerte a lányát, tudta, hogy mi az az egyetlen dolog, ami visszahozhatja az életkedvét.
Megbízta a francia szakácsot, hogy készítsen különleges finomságokat a betegnek.
A mester azonnal birtokba vette a konyhát, serényen kevert-kavart, szaporán szeletelt, sisteregtek a serpenyők, sültek a finomságok. A konyhát belepték az addig még sohasem érzett, különleges illatok.
Amikor elkészült a nagy mű, a szakács szertartásosan levette a kötényét, és kisimítva összehajtogatta. Felkötötte a selyemsálját, felhúzta a legfehérebb kesztyűjét, majd kezébe vette a tálat.

– Voilà, Bisque d’écrevisses ! – és letette a forró ráklevest a betegszoba asztalára.
A királylány bágyadtan kinyitotta a szemét, de nem kért belőle.
– Paté de foie gras! – hangzott az újabb fogás, és a pompás pástétom is a királylány elé került. De ő csak megcsóválta a fejét.
A következő étel felszolgálását halk dobpergés előzte meg.
– Homard à la Provençale ! – szólt a mester, és fő művét, a világhírű provanszi módra elkészített homárt tárta a királylány elé.

De ő rá se nézett, csak fáradtan befordult a fal felé.
A király kétségbeesetten nézte, hogy a lánya meg sem kóstolta az ínyenc falatokat.
– Édes lányom, könyörgöm, áruld el végre, mit ennél szívesen?
– A kedvencemet, tökfőzeléket – suttogta erőtlenül a lány.
– Gyerünk, gyerünk, főzz tökfőzeléket a lányomnak, mert azt kívánja! – utasította gyorsan a király a francia szakácsot.
– Hogy mit?
– TÖK-FŐ-ZE-LÉ-KET! – emelte fel a hangját a király, akinek végképp elfogyott a türelme.
– Tökből ételt! Hát micsoda népek ezek! – füstölgött a francia szakács, és a sapkáját a földhöz csapva kirohant, mert náluk a tököt csak az állatok elé vetik takarmánynak.

A király kiment hát a konyhába, és megfőzte a tökfőzeléket úgy, ahogy az ükanyja, a dédanyja, a nagyanyja, és ahogyan az édesanyja is készítette.
És úgy, ahogyan a lánya szereti, azaz sok kaporral, tejföllel és fokhagymával.
Amikor elkészült a főzelék, a király levette az edényt a tűzhelyről és bevitte a szobába. Leült az ágy mellé, és miközben a főzelék lassan kihűlt, ő is szép csendben elaludt.
A királylányt reggel a finom kapros illat ébresztette fel. Megette a főzeléket, mert hidegen szerette a legjobban. Meg is gyógyult tőle.
A francia szakács pedig megtanulta, hogyan kell tökfőzeléket főzni.