Szegedi Katalin: Kocsonyakirályfi
Budapest:Csimota Kiadó, 2016
Kilencedik mese: A SZÜLETÉSNAP
Közeledett a király születésnapja. A királylány egyre csak a szakácskönyvét bújta, mégsem tudta kitalálni, hogy mit főzzön a nagy napra. Inkább napokra bezárkózott a konyhába, és titokban ajándékokat készített neki. Sűrű, édes illat szűrődött ki az ajtó résein. A királyt furdalta a kíváncsiság, de hiába kukucskált a kulcslyukon, hiába kopogtatott az ajtón, nem tudott meg semmit.
– Nyisd már ki! Mit csinálsz odabent? Mi ez a finom, édes illat?
A királylány résnyire kinyitotta az ajtót és egy pillanatra kidugta a fejét.
– Ne kíváncsiskodj, hamarosan megtudod. Inkább azt áruld el végre, hogy mit ennél a születésnapodon?
– Kocsonyát! – vágta rá hirtelen a király.
– Ahhoz még nincs elég hideg, ilyen melegben nem dermed meg a leve. Majd ha esik a hó, akkor főzünk kocsonyát. Mondj valami mást!
A király egy darabig gondolkodott, végül így szólt:
– Nem szeretem én már a felhajtást. Nem akarok vendégeket, semmiféle csinnadrattát, és nem akarok különleges lakomát sem. Valami egészen egyszerűre vágyom. Tudod, mit? Rakjunk tüzet és süssünk szalonnát!
A királylány megörült az ötletnek. A nagy napon rőzsét és száraz fahasábokat cipelt a tűzrakóhoz, kis máglyát épített belőlük. Mogyoróvesszőből hegyes nyársakat faragott, erre húzta fel a füstölt szalonnát és a vöröshagymát. Az öreg diófa alatt megterítette a kis asztalt.
Amikor mindennel elkészült, lement a pincébe. Gyertyát gyújtott, mert olyan sötét volt odalent, hogy alig látott valamit. A falat tapogatva elbotorkált a dohos pince legeslegvégébe, ahol az öreg palackok sorakoztak. Vastagon belepte őket a nemes penész, így eltartott egy darabig, mire megtalálta, amit keresett: egy réges-régi málnaszörpöt.
Amikor fölért a pincéből, a tűzrakó mellett már ott ült az öreg király az ünneplő pizsamájában. A királylány száraz fűcsomót és papírt tett a máglya aljára, és meggyújtotta. Először csak a száraz gallyak kaptak lángra, majd szép lassan átizzottak a vastag fahasábok is.
Aztán letörölte a palackról a penészt, és felnyitotta az üveget. Jó nagyot pukkant, amikor végre kijött a dugó. Két pohárba töltött belőle, és koccintottak.
– Ezt a málnaszörpöt még a születésed napján palackoztam – emlékezett a király, majd belekortyolt az italba. – Már el is felejtettem, hogy ez milyen finom. Igazi születésnapi itóka! Egészségünkre! – és megint koccintottak.
Csak ültek a tábortűz mellett, a lángok melegítették az arcukat, és a király régi kedvenc dalait énekelték.
Az enyhe szél mindig a királylány felé fújta a füstöt. Bárhova ült, folyton követte.
– Jaj, de csíp! – dörzsölgette a szemét a királylány.
– Ismered a mondást, szépre száll a füst! Egy ilyen szép lány bármikor találhatna magának egy rendes fér... – szólt a király, de itt gyorsan elhallgatott, és lopva a lányára nézett.
– Folytasd csak nyugodtan, hiszen ma születésnapod van! – mosolygott a királylány.
–...jet – fejezte be a mondatot a király.
A tűz közben leégett, vörösen izzottak a fahasábok. A hamuba pár szem krumplit rejtettek, a nyársakat pedig a forró parázs fölött forgatták. Mire a szalonna szép lassan megsült, elkészült a hamuban sült krumpli is. Kenyeret pirítottak mellé a tűzön, friss paradicsomot és kovászos uborkát harapdáltak hozzá, aztán kiitták a maradék málnaszörpöt is a poharukból.
Amikor minden elfogyott, a királylány elővette az ajándékát és átnyújtotta. Az öreg csillogó szemmel bontogatta a csomagot, egymás után húzta elő a felcímkézett befőttesüvegeket.
– Nahát! Szóval ezért zárkóztál be olyan sokáig a konyhába? Egresszörp és hecsedlilekvár! Eperdzsem és málnaíz! Meggybefőtt és körtekompót! És a kedvencem, a birsalmasajt! Gyerekkoromban ettem ilyeneket utoljára. Alig várom a holnapot, hogy végre reggelizhessünk! – mondta a király, és hatalmasat ásított. Jóllakottan nekidőlt a diófa törzsének, és csendben elbóbiskolt.
A királylány halkan tett-vett, gondosan eloltotta a tüzet és elgereblyézte a hamut. Aztán óvatosan karjába vette az apját, bevitte az ágyába, betakargatta, és ezt suttogta:
– Boldog születésnapot!