Kép forrása: http://iskola.nk-piar.hu/

A kis fa

Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy apró fácska egy magas hegycsúcson.

A kis fa arról álmodozott, mi lesz majd belőle, ha megnő. Éjjel a fácska vágyakozva nézett a csillagokra, amelyek úgy szikráztak fölötte, akár a gyémánt és kiabált nekik:

– Szeretnék kincsesláda lenni! Beborítva arannyal, és telve gyönyörű drágakövekkel. Én leszek a legcsodálatosabb kincsesláda az egész világon!

Múltak az évek. Eső jött, aztán napsütés, és a kis fa egyre nagyobbra és egyre magasabbra nőtt. Egy szép napon egy favágó ballagott fel a hegyoldalon.

Megpillantotta fát, és azt mondta:

– Csodálatos ez a fa! Éppen erre van szükségem.

És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai alatt.

– Most lesz belőlem szép kincsesláda – gondolta a fa -, csodás kincseket kapok majd. Egy asztalos műhelyében kötött ki.

De az asztalos nem gondolt kincsesládára. Gyakorlott keze alól egy jászol került elő. A szép fa nem gyémánttal és drágakövekkel lett tele, hanem fűrészporral és szénával az éhes állatok számára.

Sok – sok nap telt el és sok – sok éjszaka. A fa már majdnem elfelejtette egykori álmát, amikor egy éjjel angyalok szálltak és egy fénylő csillag gyúlt ki éppen a fölött az istálló fölött, amelyikben a jászol állt.

Vándorok érkeztek és egy fiatal nő fektette gyermekét a jászol puha szalmájára. – Bárcsak jobb helyet készíthetnék neki! – sóhajtott fel a férfi, aki mellette volt. Az anya megszorította a kezét és mosolygott. A fényes csillag rásütött a fényes és erős fára.

– Ez a jászol a legjobb hely neki! – mondta az asszony. És a fa tudta, hogy teljesült az álma, kincsesláda lett belőle. Benne volt a világ legnagyobb kincse.

(A norvég legenda forrása: https://www.szepi.hu/irodalom/kedvenc/kt_008.html. A mesét az internetes forrás felhasználásával újramesélte: Bajzáth Mária)

Kép forrása: omniverzum.com

Hogyan tanult meg az ember ünnepelni, dalolni és táncolni?

Valamikor réges-régen a tengerparton élt egy ember meg egy asszony. A férfi nagy vadász volt, vadászútjai során messzi tájakra is elkóborolt; máskor meg kajakba ült, tengerre szállt, hogy fókát ejthessen el. Embert soha sem láttak, emberlakta helyekre még vadászútjai során sem tévedt a tengerparti férfi.

Egy napon fiuk született. Ahogy a fiú fölcseperedett, az apja íjat adott a kezébe, megtanította nyilazni. A fiúból hamarosan éppen olyan jó szemű, biztos kezű, nagy vadász lett, mint az apja volt. Hanem egy este hiába várták haza, csak nem jött. Várták reggelig, vártak, amíg ismét bealkonyul, a fiúnak se híre, se hamva nem volt. Apja, anyja a keresésére indult, de nyomát sem lelték, mindörökre eltűnt a fiú.

Született egy második fiuk. Belőle is nagy vadász lett, egy napon ő is elindult hazulról, csak úgy magányosan, ám neki is nyoma veszett.

Született egy harmadik fiuk. Belőle is nagy vadász lett. Már kicsi korában is apró nyíllal vette célba a vadmadarakat, és ahogy valamennyire megemberesedett, az apja odaadta neki eltűnt fivérei szép fegyvereit, nagy nyilait, ezekkel vadászott a harmadik fiú rénszarvasra meg más nagyvadra. Az apa már csak a tengert járta.

A harmadik fiú egy napon vadászat közben meglátott egy nagy sast. Az a sas először csak szitált a levegőben, aztán kerengeni kezdett a harmadik fiú felett. Az fölemelte íját, hogy leterítse, de a nagy madár villámgyorsan földre szállt, ledobta tollruháját, ember képében állt a harmadik fiú elé, és így szólt hozzá:

 – Én az vagyok, aki megölte a két fivéredet. Megöllek téged is, ha nem teszel erős fogadalmat arra, hogy mikor hazatérsz, ünnepeket fogtok ülni, és ünnepeiteken dallal és tánccal vigadoztok.

– Megteszek mindent, amit kívánsz – mondta a harmadik fiú –, de nem tudom, mit jelenthet az, hogy ünnepet ülni, dalolni.

 – Megfogadod-e, amire kérlek, vagy nem fogadod meg? – Megfogadom, de akkor sem tudom, hogyan kell ünnepelni, dalolni, táncolni.  

– Gyere velem, anyám majd megtanít mindarra, amit tudnod kell! A fivéreid nem akartak semmit sem megtanulni. Gyűlölték az ünnepeket, gyűlölték a dalt, ezért kellett meghalniuk. Te most gyere velem, és mihelyt megtanultad, hogyan kell a szavakat dalba szedni, hogyan kell öröméneket énekelni, örömtáncot járni, békességben hazatérhetsz.

Elindultak. Magas hegyeken keltek át. A sas nem sas, hanem ifjú ember képében járta a hegyeket, csillogott szépséges tollruhája. Hegyeken-völgyeken, sötét szorosokon mentek át, végül egy meredek sziklacsúcs tövébe értek. Fönn a sziklacsúcson egy ház emelkedett. Abból a házból körös-körül látni lehetett a síkságot, ahol az emberek vadásztak. Megmászták a hegyet. A ház elé értek.

A házból különös hangok hallatszottak: kopp... kopp... kopp... – mintha ezer meg ezer kalapács dobbanna hatalmas üllőn.

– Hallasz-e valamit? – kérdezte a sas.

– Mintha ezer meg ezer kalapács dobbanását hallanám – mondta a harmadik fiú.

– Anyám szívének dobogását hallod. És most állj meg itt, várj rám, én bemegyek anyámhoz, és megmondom neki, hogy megérkeztél.

A sas bement a házba. Hamarosan visszajött a harmadik fiúért. Most a sassal együtt ő is bement a házba, és ott meglátta a sas anyját. Öreg volt, megtört és szomorú. A fia fennhangon így beszélt hozzá:

– Elhoztam hozzád, anyám ezt az ifjút, aki erősen megfogadta, hogy ünnepet ül, amint hazatér az övéihez. De nem tudja, miként kell ünnepelni, hogyan kell a szavakat dalba szedni, dobolni, örömtáncot járni. Anyám! Az embereknek nincsenek ünnepeik, tanítsd meg ezt az ifjút, hogyan kell ünnepelni, dallal, dobszóval és tánccal örvendezni!

A sas anyja fölvidult. Megköszönte a fiának, hogy elhozta hozzá az ifjút, aztán így beszélt:

– Mindenekelőtt építsetek tágas, szép házat, ahol sokan összegyűlhetnek!

A sas és a harmadik fiú tágas, szép házat épített. A sas anyja azután megtanította a harmadik fiút arra, hogy miként kell dobot készíteni, hogyan kell ütemre dobolni, hogyan kell énekelni, táncot járni. Mikor mindezt megtanulta, a sas visszakísérte az ifjút oda, ahol összetalálkoztak, onnan aztán hazament a szüleihez. Apjának, anyjának rendre elmesélte, mi történt vele, hogyan tett erős fogadalmat a sasnak arra, hogy megtanítja az embereket ünnepeket ülni, dalolni, tánccal vigadozni.

Az apa és a fiú tágas, szép házat építettek. Azután vadászni mentek, nagy zsákmánnyal  tértek vissza, hogy bőségesen legyen hús a szép házban. Ezután dobokat csináltak, dalba szedték azt, amiben örömüket lelték, megénekelték a vadászatot, a napkeltét és a napnyugtát, megénekelték azt is, amitől féltek: a viharokat, az égzengést és a sötétséget.

Mikor már sok dalt tudtak, a harmadik fiú nagy útra indult, hogy vendégeket hívhasson az ünnepségre. Messze vidékeket járt be, emberekkel találkozott, emberekkel, akik párosával jártak, és farkasok, rókák meg más vadak bőrét viselték. A tágas ház megtelt vendégekkel.

Megkezdődött az ünnepség. A vendégeket jóltartották hússal, mikor a hús mind elfogyott, ajándékokat osztottak szét köztük. Az apa és a fiú ezután daloltak és táncoltak. Vendégeiket is megtanították dalolni, táncolni. Daloltak és táncoltak egész éjszaka, a dobok tamtamja úgy hangzott, mintha ezer meg ezer kalapács dobbanna hatalmas üllőn, úgy hangzott, mint a sas öreganyjának a szívdobogása.

És csak mikor véget ért az ünnepség, és szétszéledtek a vendégek, csak akkor vette észre az apa és a harmadik fiú, hogy a vadak prémjét viselő ember formájú vendégek voltaképpen állatok voltak. Az öreg sas küldte őket, és olyan nagy volt a dal meg a vigasság ereje, hogy a rókák, a farkasok meg a többi vad, az ünnepség idejére mind emberré változhattak.

Egyszer ismét vadászútra indult a harmadik fiú. Ismét találkozott a sassal, és az ismét elvitte őt az anyjához. Az öreg sas már nem volt öreg, megfiatalodott, vidám volt és erős, mert mikor az emberek ünnepet ülnek, dallal, tánccal vigadoznak, minden öreg sas megfiatalodik. Azóta is a sas a dal, a tánc, az ünnepek szent madara.

(Az eszkimó mese forrása: https://mek.oszk.hu/06000/06011/06011.htm)

Forrás:szeretetlang.blog.hu

Volt egyszer a világon egy király...

    Nagyon kíváncsi király volt, hát tudni akarta, mennyien laknak a birodalmában. Elhatározta, hogy minden embert lajstromba vesznek írnokai, aztán megszámolják, hányan is vannak. Hírnökök vitték szét a parancsot minden városba, minden faluba: aki ahol született, családjával együtt menjen oda, ott lesz az összeírás.
Élt akkoriban a birodalomban egy szegény ácsmester. Meghallotta ezt a parancsot, elment haza. Így szólt áldott állapotban lévő feleségéhez:
–Kedves feleségem, Mária! Nézd, mit parancsolt a király! El kell menjünk Betlehembe. Mire a kisbaba megérkezik, már ott leszünk, s jó emberektől majd szállást is kapunk. De nézzed csak, vettem ezt a szamarat, ezen majd kényelmesen ülhetsz. Lassú léptű, óvatos járású, ne félj, biztonságban leszel. S hát jó az Isten, vigyáz ránk, hogy a gyermek békében szülessen.
– Jól van, kedves férjem, József. Ha úgy mondod, legyen úgy.
Azzal Mária felült a szamárra, és elindultak. Este volt, mire Betlehembe érkeztek. A város szélén volt egy fogadó, József bekopogott.
– Jó emberek, adjatok szállást. Nézzétek, a feleségem várandós, megpihennénk.
– Eredjetek innen, Isten hírével, nincs nekünk helyünk egy embernek sem. Asszonynak, szamárnak meg még úgyse. Van a városban más fogadó, keressetek ott helyet!
Mentek tovább. Találtak egy másik fogadót.
– Jó emberek! Adjatok szállást, legalább az asszonyomnak. Lássátok, kisbabát vár.
– Eredjetek innen! Mit képzeltek! Majd még itt születik meg, aztán sírásával felveri a fáradt utasokat!
Mentek tovább. De ahány helyre bezörgettek, mindenünnen elzavarták őket.
Volt ebben a városban egy gazdag kovács. Volt mindene. Háza, barma, szolgája rengeteg. És volt egy gyönyörű szép kislánykája is. Mégis szomorú volt a kovács, odaadta volna házát, barmát, kincsét, gazdagságát, ha a kislányát valaki meg tudta volna gyógyítani. Mert ennek a leánykának mindkét keze csuja volt. Bénán lógott az oldalán. Nem tudott vele se ölelni, se simogatni, se egy pohár vizet elvenni, se egy karéj kenyeret megkenni. Ennek a kovácsnak a háza éppen a város legszélén állott, ez volt az utolsó ház. Ide is bezörgetett József.
– Kérlek, szánj meg minket, engedj a házadba!
– Jaj, jó ember. Nálam még az ágyfiókban is szállóvendég van. Nincs hová tegyelek se téged, se a feleséged. Eredj, keress magatoknak máshol helyet! – mondta a kovács.
Hát akkor előbújt a háta mögül a csujakezű kislánya. Odament Józsefhez.
– Bácsika, bácsika! Figyelj rám. Gyere énmögöttem. Mutatok nektek egy barlangocskát. Édesapámé, itt van nem messze a város szélétől. Istállónak használjuk. Van benne tehénke, bárányok, borjak... jó melegre belehelték, nem fogtok fázni. A széna friss, puha, illatos. Ma hordta be édesapám. Jó lesz nektek, meg a kisbabának is, ha megszületik.
Azzal a kislány előrement és mutatta az utat. Úgy volt, ahogy mondta. Az istálló meleg volt, a széna friss és illatos.
József és Mária hálát adott Istennek a szállásért, megköszönték a kovács kislányának a segítséget.
Eljött az éjszaka, és a szegény ácsmester felesége egy gyönyörű kisfiúnak adott életet. Amikor megszületett, olyan fényesség támadt a sötét barlangban, mintha ezer misegyertyát gyújtott volna valaki. De még a barlang fölött is megfényesedett az ég, mert egy ragyogó csillag állt meg fölötte.
Másnap reggel a kovács csujakezű kislánya hamar kiszökött az ágyból, szaladt egyenesen a barlang felé. Ment be a barlangba, nézte a csepp babát a jászolban. Mária ott ült mellette.
– No, gyere ide kislány, nézd meg őt közelről is – hívta a lánykát. – Gyere, kedvesem, vedd a karjaidba, nézd, odaadom neked.
– Jaj, nénike! Nem tudom én a karjaimba venni, látod, csuja kezem van. Mind a két karom lóg. Mióta megszülettem így van ez. Szeretném én ölelni magamhoz, de nem tudom.
– No, ne félj! Gyere, kedvesem! Gyere, ne törődj semmivel! Ülj ide mellém és vedd a karjaidba Szent Fiamat, kicsi Jézuskámat!
Azzal Mária maga mellé ültette a kovácsmester csujakezű kislányát, és a karjaiba tette kicsi fiát, Jézuskáját. S csudák csudájára a kislány ölelte a szép kicsi bubát, ringatta és énekelt neki.
– Nénike! Nénike, nézd, ringatom, ölelem a kis Jézuskát! –  potyogott a könnye, s nevetett egyszerre.
Aztán megéhezett a Kisjézus, Mária vette ölébe a gyermeket és megszoptatta. A kislány pedig futott, rohant haza.
– Édesapám! Nézze! Nem vagyok már csujakezű. Tudok ölelni, simogatni, kenyeret kenni, pohár vizet adni. Nézze édesapám! Szállnak a karjaim!
Elmesélte a kovácsmesternek, mi történt. Akkor a kovács nagyot sóhajtott és így szólt:
– Jaj, ha tudtam volna, hogy ő a Mária, adtam volna szállást néki éjszakára!
Inkább én feküdtem volna istállóba, nemhogy Szűz Mária, s az ártatlan Jézuska.

Mert Szűz Mária tett olyan nagy csodát,
Hogy meggyógyította a kovács leányát.
Szentháromság Isten áldja és engedje,
Áldassék örökre az Úrjézus neve.
Áldás és szent béke szálljon nemzetünkre.
Áldás és szent béke szálljon nemzetünkre.

Forrás: Luzsi Margó: Mesélj nekem - a szeretetről és jóságról, Manó Könyvek Kiadó, Budapest, 2011.

Kép forrása: pompasnapok.blog.hu

Az első templom

Valamikor régen, régen élt két testvér. Az öregebbnek csak felesége volt, a fiatalabb testvér feleségével és négy gyermekével élt. Közösen vettek földet, nehéz munkával feltörték az ugart, hordták a köveket, elvetették a gabonát. Öntözték, ápolgatták a búzát, közösen művelték a birtokot.

Amikor eljött az aratás ideje, együtt arattak, majd elfelezték a termést… Mindketten elégedettem mentek haza, amikor a teli zsákokat behordták a magtárakba.

Azonban eljött az éjszaka, és egyikük sem tudott aludni. A fiatalabb azt gondolta:

"A bátyám meg a felesége idősek már. Nehezükre esik a munka. Semmi segítségük nincsen. Nekem négy gyermekem van, ha felnőnek, mind segítenek. Viszek nekik egy zsák búzát."

Az öregebb pedig így gondolkodott:

"Öcsémnek négy gyermeke van. Több ennivalóra van szükségük, mint nekünk. Viszek nekik egy zsákkal a magaméból. "

Tervüket valóra is váltották, és mind a ketten elvitték a zsák gabonát a másik kamrájába. Reggel, amikor nézték a saját zsákjaikat, megdöbbenve látták, hogy egy sem hiányzik. Elcsodálkoztak nagyon, de egy szót sem szóltak. Este ismét elindultak, hátukon a nehéz zsákkal, de másnap reggel megint ugyanannyi volt a gabona. Így ment ez napról, napra.

A hetedik napon nem volt sötét az éjjel, telihold fényesen világított. Így történt, hogy ahogy mentek egymás háza felé, vállukon a nehéz zsákkal, egyszer csak megpillantották egymást. Mindkettő letette a gabonát, és szívük csordultig telt szeretettel. Megölelték egymást, Hold fénye beragyogta a völgyet és körülölelte a két embert, és azon a helyen, ahol vállaikon a nehéz zsákot cipelve találkoztak, templomot építettek.

Életükben, nagy tiszteletben és megbecsülésben részesültek, testvéri szeretetükről pedig máig is beszélnek az emberek…

 (Forrás: Bajzáth Mária (vál.) (2014): Itt vagyok, ragyogok! Népmesék a világ minden tájáról 0-4 éveseknek Népmesekincstár1. Kolibri kiadó.)

A fiú, akit Karácsonynak hívnak és a A lány, aki megmenti a karácsonyt folytatása.
Amelia vagyok, Karácsony apó és Karácsony anyó örökbefogadott gyermeke. Most biztos azt gondolod, könnyű embergyerekként Koboldfalván felnőni, de tévedsz.
Ott van például a koboldiskola: elég kiborító, hogy minden áldott nap karácsonyi dalokat kell énekelnünk - még júliusban is -, és a játékkészítést sem nekem találták ki. De ez még mind elviselhető lenne, ha nem irkálna folyton hazugságokat rólam Vodol apó az újságban.
Mindennek ellenére szeretem az új otthonomat. És amikor a féltékeny Húsvéti Nyúl és nyúlhadserege megtámadja Koboldfalvát, szemernyi kétség sincs bennem, hogy a karácsonyt csak a remény, a szeretet és a csoda mentheti meg. Persze az sem árt, ha a legnehezebb pillanatokban egy Igazmondó Glimpi is melléd áll..

Kép forrása: egyszervolt.hu

Szegény ember hídja

Mikor Krisztus urunk a földön járt Szent Péterrel, sokszor átment egy folyón, amelyen nem volt se híd, se palló. Látta ezt egy szegény ember, aki a folyóhoz közel lakott, és azt mondta a fiának:

 – Fiam, csináljunk hidat a folyóra, hogy ne kelljen azoknak a szegény vándoroknak mindig a vízben járni.

Mert az ember szegény vándornak nézte Krisztust és Szent Pétert. Csakugyan csináltak is egy keskeny hidat a folyóra. Olyat, amilyet tudtak, de az éppen jó volt, és mikor Krisztus urunk megint arra jött, erősen megörült neki.

Mondja Szent Péternek:

– Mit gondolsz, Péter, mit érdemel az a szegény ember, aki ezt a hidat csinálta? – Az bizony, uram, megérdemelne egy olyan pipát, mely mindig ég; egy olyan zacskót, amelyből a dohány soha ki nem fogy; és egy olyan kulacsot, melyből mindig folyik a bor.

Krisztus urunk mindjárt meg is adta a pipát is, a zacskót is, a kulacsot is. Azzal mentek tovább, de pár hét múlva, megint a hídra kerültek, és Krisztus urunknak olyan jól esett, a hídon keresztülmenni, hogy ismét megkérdezte Pétert:

 – Mit gondolsz, Péter, mit érdemelne még ez a szegény ember?

 – Megérdemelne az, uram, egy olyan kenyeret, mely soha el nem fogy; egy olyan bicskát, amely soha el nem törik, és egy olyan kaszakövet, amelytől egy huzintásra megélesedik a kasza.

Krisztus urunk ezeket is megadta a szegény embernek. Aztán ismét továbbmentek, jártak-keltek a világon mindenfelé. Útközben Krisztus urunk sok jó embert megjutalmazott, sok rossz embert megbüntetett, de úgy egy esztendő múlva harmadszor is visszakerült a hídra. A víz éppen nagyon megáradt, és Krisztus urunk most különösen megörült a hídnak.

Mondta Péternek:

 – Mit gondolsz, Péter, mit érdemelne még ez a szegény ember?

Mondotta Péter:

 – Megérdemelne ez, uram, egy olyan szántóföldet, amely télen-nyáron terem; egy olyan gyümölcsfát, melynek mindig van gyümölcse; és egy olyan kemencét, amelyben mindig lehet kenyeret sütni.

– Jól van, Péter – mondotta Krisztus urunk –, én ezeket is megadom, mert az a szegény ember igazán megérdemli.

Meg is adta mindjárt. A szegény emberből pedig olyan gazdag ember lett, hogy amikor a fia megházasodott, tizenkét banda húzta, és hét naphét éjjel tartott a lakodalom.

(magyar legendamese)

Kép forrása: mesekukac.hu

A csillagruha

 Volt egyszer egy lányka; apja is, anyja is meghalt, s ő maga olyan nagy szegénységbe jutott, hogy már nem volt egyebe, mint az egy szál rajta való ruhája meg a kezében egy darabka kenyér.

Gondolta szegény lányka, ha már nincs senkije, semmije, mit időzzék a faluban; elindult hát, neki a világnak, az egy szál rajta való ruhában, kezében a darabka kenyérrel. Ahogy megy, mendegél az országúton, szembejön egy öregember, meglátja a lányka kezében a kenyeret, és azt mondja:

– Jaj, édes lelkem, három napja nem ettem, rettentően éhes vagyok, kérlek, szánj meg egy darabka kenyérrel!

A lánykának megesett a szíve az éhes öregemberen, és odaadta neki a kenyerét. Ment tovább, egyszer csak lát az út mentén egy didergő kisfiút.

Azt mondja a kisfiú:

 – Jaj, kérlek, szánj meg engem, látod, majd megfagyok itt a hidegben, legkivált a fejem fázik.

A lányka odaadta a kendőjét a kisfiúnak, és ment tovább. Ahogy ment, mendegélt, szembetalálkozott egy anyókával.

– Jaj, édes lányom – mondja az anyóka –, látod, milyen keserves sorsra jutottam, már egy rongyos ruhám sincs, amivel a testemet befedhetném.

A lányka megszánta az anyót, levetette a ruháját, ráadta az anyókára, és ment tovább. Ahogy megy, mendegél, talál az útfélen egy öreg koldust; mutatja az öreg koldus a lábát:

– Jaj, édes lányom, látod, hogy feltörte a talpamat ez a köves út, menni se bírok tovább, csak ülök itt az útfélen a fagyban.

A lányka megszánta a koldust, levetette gyorsan a cipőjét, és nekiadta. Mezítláb ment tovább, de már így, cipő nélkül, ruha nélkül szégyenkezett tovább az úton menni, letért hát, be egy erdőbe. Közben beesteledett, leszállt a sötétség. Ment a lányka az erdőben, egyszer csak hallja, hogy valaki sír, siránkozik a fák közt:

 – Jaj nekem, boldogtalannak, egy árva ingem nem sok, annyim sincsen, nincs semmim amivel fázó testemet betakarhatnám!

A lányka nem is nézte, ki az, mi az; gyorsan lehúzta magáról az egy szál inget, amije még volt, és odaadta a szegény siránkozónak.

 „Úgyis sötét van, nem lát senki, ellehetek ing nélkül is” – gondolta.

Azzal fölpillantott a magasba és látta, hogy egyik csillag a másik után gyullad ki az égen. Aztán mintha az ég megmozdult volna, mintha egy kicsit megrázta volna magát, és a következő pillanatban elkezdtek zizegve hullani a csillagok, és ahogy hullottak, mindjárt össze is fonódtak, és a lányka, aki mindenét elosztotta, egyszerre csak ott állt tetőtől talpig fényesen, zizegő, csillogó csillagruhában. A derekán pedig csillagkötény volt, és a csillagkötény zsebében egy halomnyi csillagokból való drágakő; és a kislány soha többé nem látott ínséget, holta napjáig gondtalanul élt a csillagpénzből.

(A Grimm mese forrása: http://www.szentkeresztplebania.hu/a_csillagruha_1.html A mesét az internetes forrás felhasználásával újramesélte: Bajzáth Mária)

Forrás: http://weddbook.com

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy kis leány. Ennek a kis leánynak nem volt sem apja, sem anyja s olyan szegényül maradt ezen a világon, akár csak a templom egere. Nem volt bár egy házacskája, ahol lakjék, nem egy ágyacskája, hová lefeküdjék, nem volt egyebe csak a ruhája, annyi, amennyi a testén volt s csak egy darabka kenyere: egy könyörületes szívű ember adta azt is.
Mit volt, mit nem tenni, elindult a kis leányka, hátha megsegíti a jó Isten. Amint ment, mendegélt a réten, szembe jő vele egy szegény ember s kéri könyörögve:
- Te jó kis lány, adj ennem, három napja, hogy egy falást sem ettem.
A kis lány egy szempillantásig sem gondolkozott, a kenyerét oda adta a szegény embernek.
- Áldjon meg az Isten, hálálkodott a szegény ember, s ment tovább.
Ment a kis lány is s ím szembe jő vele egy gyermek, sír keservesen s könyörögve kéri:
- Adj nekem valamit, amivel befödjem a fejemet, mert úgy fázik a fejem!
A kis lány szónélkül odaadta a kalapját.
Tovább ment, mendegélt, ismét szembe jő vele egy gyermek, akinek a testén egy szál ruha sem volt. Nem is várta, hogy kérjen, nekiadta a kabátocskáját. Aztán beért az erdőbe. Éppen esteledett alkonyodott s hát jő szembe vele egy gyermek s kérte, hogy adja neki az ingecskéjét, mert különben megveszi az Isten hidege.
Mondta magában a kis lány:
- Úgy is sötét van, nem lát senki, odaadhatod az ingedet.
Oda is adta.
Most már csakugyan semmije sem volt. Igy állt, álldogált egy helyben, feltekintett a csillagos égre, nagyot fohászkodott s ím halljatok csudát! egymásután hullottak a csillagok, sűrűn, mint a záporeső, s ahogy a földre értek, mind tiszta tejfehér tallérokká lettek. És lehullott az égből egy szép gyolcs ing is, olyan fehér s olyan finom, hogy az csupa csuda. A tallérokat szépen fölszedte s ettől fogva nem volt gondja többet: élt boldogan.
Holnap a kis lány legyen a vendégetek.

Forrás: https://www.grimmstories.com/hu/grimm_mesek/a_csillagtallerok

Kép forrása: egyszervolt.hu

A boldog család

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy boldog család. A férj és a feleség soha nem bántotta egymást, még csak hangos szó sem esett köztük. Nagyon szerették egymást.

Az ördögnek nem tetszett a család boldogsága. Mindig ott settenkedett a férfi és az asszony körül, leste: mikor viheti valamelyiket kísértésbe. Hiába való volt azonban az ördög minden mesterkedése, nem tántorodott meg sem az asszony, sem a férfi. Élt a faluban egy vén boszorkány. Egyszer elhatározta az ördög, hogy szövetkezik a boszorkánnyal, hátha neki sikerül megrontani a család boldogságát.

- Egy pár szép csizmát kapsz, ha megrontod a boldogságukat! – mondta az ördög a boszorkánynak.

A boszorkánynak éppen sárga csizmára fájt a foga, elfogadta hát az ördög ajánlatát.

A férfi kint szántogatott a mezőn. Éppen szántás ideje volt. Felesége minden délben vitte neki a jó ebédet. Odamegy a boszorkány a férfihoz.

- Mit csinálsz, jó ember? – kérdezte tőle.

- Csak szántogatok! – felelte a férfi.

- Nem éheztél még meg?

- Most már mindjárt hozza a feleségem az ebédet! – válaszolta az ember, és nézett a falu felé, ahonnan ilyenkor szokott feltűnni a felesége a kosarával.

A boszorkány gyorsan elillant, felült söprűjére, s gyorsan berepült a faluba. Egyenesen az asszonyhoz ment.

- Mit csinálsz, jóasszony? – kérdezte tőle.

- Megfőztem az ebédet, most készülök a mezőre az uramhoz. Kiviszem neki az ennivalót! – felelte az asszony.

- Nem kell ma ebédet vinned, épp most jövök tőle. Azt üzeni, hogy mindjárt végez! Még egy-két fordulója van, aztán már jön is haza! – hazudta a boszorkány.  

Az asszony nem hitt a boszorkánynak, és csak rakta bele az ételt a kosárba, hogy vigye az urának a mezőre. A boszorkány azonban csak beszélt neki, bizonygatta, hogy úgy van, ahogy ő mondja.

Közben elővett egy szép kendőt, meg egy szép mellényt, és biztatta az asszonyt, hogy próbálja fel ezeket, meglátja, milyen szép menyecske lesz bennük.

Az asszony először nem akarta, de aztán csak felkötötte a kendőt, a mellényt is felvette. A boszorkány akkor tükröt vett elő, és mutatta az asszonynak, hogy nézze csak meg magát, mennyire igaz, amit ő mondott: ilyen szép menyecske nincs is a környéken. A kendő is, meg a mellény is igen jól állt az asszonynak. Elnézegette magát sokáig a tükörben. Észre sem vette, hogy lassan eltelt a fél délután.

A boszorkány, amikor elérte célját, újra felült a seprűjére, és kirepült a mezőre. A férfi már régen megetette, megitatta a teheneit. Nem tudta, miért nem jön a felesége. Éhes volt nagyon, a szeme szikrázott az éhségtől, de hajtotta a munka, hát befogta újra a teheneket és szántott tovább.

- Na, jó ebédet hozott a feleséged? – kérdezte a boszorkány az embertől. - Nem hozott ma bizony semmilyet! – felelte a férfi. – Biztosan valami fontos dolga akadt. Sietek is este haza, hátha valamiben segítenem kell neki!

- Hihi-hihiiiii! – nevetett éles hangján a boszorkány. – Nem kell annak semmi segítség, csak útban lennél, ha most hazasietnél. Én tudom, miért nem kaptál ma ebédet, te jó ember. Vendége volt az asszonynak. Egy deli fiatalember. Kendőt és mellényt kapott a feleséged tőle. Most is nézegeti magát a tükörben.

Elsötétül a világ a boldog ember előtt. Ilyet mondani a feleségéről! Kapta is mindjárt az ostorát, hogy végighúz a csúnya vénasszonyon, de az már messze repült az erdő felett.

Nem ment tovább a munka az embernek. Nem hitte el, amit a boszorkány mondott, de azért mégis csak kezdett gyanakodni, hiszen a gyomrán érezte, hogy valami rendkívüli történhetett a feleségével, mert eddig mindig pontosan hozta az ebédet. Felrakta az ekét a szekérre, és indult nagy sebesen haza. Szegény fáradt teheneit egész hazáig ostorozta. Otthon a felesége még mindig a tükör előtt nézegette magát.

- Hát mégis igazat mondott a boszorkány! – mondta keserűen az ember, és jól elverte a feleségét.

Meglett köztük a harag. A boszorkány megkapta a sárga csizmát. Fel is húzta és egyenesen a boldogtalan család házához sietett. Látta, hogy az ördög megelégedve leselkedik be az ablakon. Az ördög és a boszorkány elkezdett táncolni örömében, csak úgy döngött alattuk a föld.

Mikor az asszony kisírta magát, megkérdezte az urától, miért nem jött haza ebédre, ha megüzente, hogy hazajön. Ekkor tudták meg mindketten, hogy a boszorkány vezette félre őket. Az rontotta meg a boldogságukat. Az asszony mindjárt bele is dobta a kemencébe a kendőt meg a mellényt, aztán megfogadta, hogy soha semmilyen csábításnak nem enged. Szent lett a béke közöttük, újra boldogok lettek. Még most is élnek, ha meg nem haltak.

(magyar népmese)

Ahol A fiú, akit karácsonynak hívnak véget ért, ott kezdődik ez a könyv.
Szenteste van, ám minden a lehető legrosszabbul alakul. Ádáz úr dologházba zárja Ameliát, a remény fénye egyre halványabban pislákol, Karácsony apó pedig tudja, hogy meg kell találnia a kislányt, különben veszélybe kerül az ünnep csodája.
A nehéznek ígérkező küldetésben azonban nem marad magára: nemcsak a koboldok, a rénszarvasok, hanem maga az angol királynő, sőt egy macskakedvelő, Charles Dickens nevű férfi és egy önzetlen, tiszta szívű konyhásasszony is a segítségére siet, hogy meg tudja menteni Ameliát.
Csakhogy mindeközben Koboldfalván a feje tetejére áll a világ. A meseglimpik ármányt szőnek, felbujtják a trollokat, Bohó pedig mit sem sejtve a vesztébe rohan...