Kép forrása: omniverzum.com

Hogyan tanult meg az ember ünnepelni, dalolni és táncolni?

Valamikor réges-régen a tengerparton élt egy ember meg egy asszony. A férfi nagy vadász volt, vadászútjai során messzi tájakra is elkóborolt; máskor meg kajakba ült, tengerre szállt, hogy fókát ejthessen el. Embert soha sem láttak, emberlakta helyekre még vadászútjai során sem tévedt a tengerparti férfi.

Egy napon fiuk született. Ahogy a fiú fölcseperedett, az apja íjat adott a kezébe, megtanította nyilazni. A fiúból hamarosan éppen olyan jó szemű, biztos kezű, nagy vadász lett, mint az apja volt. Hanem egy este hiába várták haza, csak nem jött. Várták reggelig, vártak, amíg ismét bealkonyul, a fiúnak se híre, se hamva nem volt. Apja, anyja a keresésére indult, de nyomát sem lelték, mindörökre eltűnt a fiú.

Született egy második fiuk. Belőle is nagy vadász lett, egy napon ő is elindult hazulról, csak úgy magányosan, ám neki is nyoma veszett.

Született egy harmadik fiuk. Belőle is nagy vadász lett. Már kicsi korában is apró nyíllal vette célba a vadmadarakat, és ahogy valamennyire megemberesedett, az apja odaadta neki eltűnt fivérei szép fegyvereit, nagy nyilait, ezekkel vadászott a harmadik fiú rénszarvasra meg más nagyvadra. Az apa már csak a tengert járta.

A harmadik fiú egy napon vadászat közben meglátott egy nagy sast. Az a sas először csak szitált a levegőben, aztán kerengeni kezdett a harmadik fiú felett. Az fölemelte íját, hogy leterítse, de a nagy madár villámgyorsan földre szállt, ledobta tollruháját, ember képében állt a harmadik fiú elé, és így szólt hozzá:

 – Én az vagyok, aki megölte a két fivéredet. Megöllek téged is, ha nem teszel erős fogadalmat arra, hogy mikor hazatérsz, ünnepeket fogtok ülni, és ünnepeiteken dallal és tánccal vigadoztok.

– Megteszek mindent, amit kívánsz – mondta a harmadik fiú –, de nem tudom, mit jelenthet az, hogy ünnepet ülni, dalolni.

 – Megfogadod-e, amire kérlek, vagy nem fogadod meg? – Megfogadom, de akkor sem tudom, hogyan kell ünnepelni, dalolni, táncolni.  

– Gyere velem, anyám majd megtanít mindarra, amit tudnod kell! A fivéreid nem akartak semmit sem megtanulni. Gyűlölték az ünnepeket, gyűlölték a dalt, ezért kellett meghalniuk. Te most gyere velem, és mihelyt megtanultad, hogyan kell a szavakat dalba szedni, hogyan kell öröméneket énekelni, örömtáncot járni, békességben hazatérhetsz.

Elindultak. Magas hegyeken keltek át. A sas nem sas, hanem ifjú ember képében járta a hegyeket, csillogott szépséges tollruhája. Hegyeken-völgyeken, sötét szorosokon mentek át, végül egy meredek sziklacsúcs tövébe értek. Fönn a sziklacsúcson egy ház emelkedett. Abból a házból körös-körül látni lehetett a síkságot, ahol az emberek vadásztak. Megmászták a hegyet. A ház elé értek.

A házból különös hangok hallatszottak: kopp... kopp... kopp... – mintha ezer meg ezer kalapács dobbanna hatalmas üllőn.

– Hallasz-e valamit? – kérdezte a sas.

– Mintha ezer meg ezer kalapács dobbanását hallanám – mondta a harmadik fiú.

– Anyám szívének dobogását hallod. És most állj meg itt, várj rám, én bemegyek anyámhoz, és megmondom neki, hogy megérkeztél.

A sas bement a házba. Hamarosan visszajött a harmadik fiúért. Most a sassal együtt ő is bement a házba, és ott meglátta a sas anyját. Öreg volt, megtört és szomorú. A fia fennhangon így beszélt hozzá:

– Elhoztam hozzád, anyám ezt az ifjút, aki erősen megfogadta, hogy ünnepet ül, amint hazatér az övéihez. De nem tudja, miként kell ünnepelni, hogyan kell a szavakat dalba szedni, dobolni, örömtáncot járni. Anyám! Az embereknek nincsenek ünnepeik, tanítsd meg ezt az ifjút, hogyan kell ünnepelni, dallal, dobszóval és tánccal örvendezni!

A sas anyja fölvidult. Megköszönte a fiának, hogy elhozta hozzá az ifjút, aztán így beszélt:

– Mindenekelőtt építsetek tágas, szép házat, ahol sokan összegyűlhetnek!

A sas és a harmadik fiú tágas, szép házat épített. A sas anyja azután megtanította a harmadik fiút arra, hogy miként kell dobot készíteni, hogyan kell ütemre dobolni, hogyan kell énekelni, táncot járni. Mikor mindezt megtanulta, a sas visszakísérte az ifjút oda, ahol összetalálkoztak, onnan aztán hazament a szüleihez. Apjának, anyjának rendre elmesélte, mi történt vele, hogyan tett erős fogadalmat a sasnak arra, hogy megtanítja az embereket ünnepeket ülni, dalolni, tánccal vigadozni.

Az apa és a fiú tágas, szép házat építettek. Azután vadászni mentek, nagy zsákmánnyal  tértek vissza, hogy bőségesen legyen hús a szép házban. Ezután dobokat csináltak, dalba szedték azt, amiben örömüket lelték, megénekelték a vadászatot, a napkeltét és a napnyugtát, megénekelték azt is, amitől féltek: a viharokat, az égzengést és a sötétséget.

Mikor már sok dalt tudtak, a harmadik fiú nagy útra indult, hogy vendégeket hívhasson az ünnepségre. Messze vidékeket járt be, emberekkel találkozott, emberekkel, akik párosával jártak, és farkasok, rókák meg más vadak bőrét viselték. A tágas ház megtelt vendégekkel.

Megkezdődött az ünnepség. A vendégeket jóltartották hússal, mikor a hús mind elfogyott, ajándékokat osztottak szét köztük. Az apa és a fiú ezután daloltak és táncoltak. Vendégeiket is megtanították dalolni, táncolni. Daloltak és táncoltak egész éjszaka, a dobok tamtamja úgy hangzott, mintha ezer meg ezer kalapács dobbanna hatalmas üllőn, úgy hangzott, mint a sas öreganyjának a szívdobogása.

És csak mikor véget ért az ünnepség, és szétszéledtek a vendégek, csak akkor vette észre az apa és a harmadik fiú, hogy a vadak prémjét viselő ember formájú vendégek voltaképpen állatok voltak. Az öreg sas küldte őket, és olyan nagy volt a dal meg a vigasság ereje, hogy a rókák, a farkasok meg a többi vad, az ünnepség idejére mind emberré változhattak.

Egyszer ismét vadászútra indult a harmadik fiú. Ismét találkozott a sassal, és az ismét elvitte őt az anyjához. Az öreg sas már nem volt öreg, megfiatalodott, vidám volt és erős, mert mikor az emberek ünnepet ülnek, dallal, tánccal vigadoznak, minden öreg sas megfiatalodik. Azóta is a sas a dal, a tánc, az ünnepek szent madara.

(Az eszkimó mese forrása: https://mek.oszk.hu/06000/06011/06011.htm)