Megszólal a sípszó.
Az első ötvenen még száguldok. Úgy suhanok az első hossz pillénél, mint Michael Phelps. Vagy mostanában Flocke Zoli. Mint egy vízen sikló csoda. A második ötvennél viszont megszakad a burok héja, mert valami teljesen kizökkent.
Versenyen vagy felmérőn csak az úszásra kell koncentrálni. Ha a parton valaki felnégyelné a plüssmacskámat, vagy a mamámat akarná halálra csikizni egy tollpihével, nekem akkor is tovább kellene úsznom. Ha a tüdőm szétszakadna, vagy begörcsölne a bokám, akkor is tovább kellene úsznom. Ha zongorák zuhannának a medencébe vagy vigyorgó hóemberek, akkor is tovább kellene úsznom.
Ehhez képest a második ötven pillénél jól kiesem a ritmusból. Persze úszom tovább, de már nehezen hozom vissza magam lelkileg.
Zsiga és Laca ugyanis pont a mellettem lévő két sávban úszik. És veszettül habzik körülöttük a víz.