Szegedi Katalin: Kocsonyakirályfi

Budapest:Csimota Kiadó, 2016

Negyedik mese: EGÉR A SPÁJZBAN

Tortát sütött a királylány. Sürgött-forgott, csak úgy égett a keze alatt a munka. Felverte a tojáshabot, óvatosan hozzákeverte az édes krémet, és megkente vele a tortát. A király ott ült mellette és figyelte.

– Szép lett a torta. De mivel díszíted fel a tetejét? – kérdezte, miközben le sem vette a szemét a gömbölyű rézüstről és a benne lévő maradék krémről.
– Étcsokit reszelek rá – mondta a királylány, és odanyújtotta az edényt az apjának, aki az ujjával kitörölte a maradék krémet, és boldogan lenyalogatta, ahogyan máskor is.

A lány kiment a kamrába, de a csokoládé nem volt sehol. Csak egy üres csokipapír zizegett a kezében.
– Te etted meg? – szólt ki az apjának a konyhába.
– Én ugyan nem! – válaszolt a király.
– Akkor vajon hová tűnt? – csodálkozott a királylány, ám abban a pillanatban meglátta a tettest. Egy szürke, hosszú farkú apróság szaladt át a polcon. Aztán még egy, majd megint egy, csak úgy cikázott összevissza a fürge egérsereg.

– Segítség! Egér! – sikítozott a lány, és becsapta a kamraajtót.
– Ki kell találnunk valamit! – mondta a király, és nyomban kihirdette az elhatározását az egész országban:
– Azé lesz a lányom és a fele királyságom, aki megszabadít minket az ellenségtől!

Özönlöttek is a híres vitézek, jöttek mindenfelől. Bajnoki tornát tartottak az udvaron: vívtak, futottak, cigánykerekeztek és a muszklijukat fitogtatták. A királylány persze rájuk sem hederített.
– Én bizony már hallottam a háromfejű sárkányról! – dicsekedett az első vitéz, és büszkén megpödörte a bajszát.
– Én meg már olvastam a hétfejű sárkányról! – tette hozzá a második, és megfeszítette az izmait.
– Ez mind semmi! Én pedig már láttam tizenkétfejű sárkányt! – hencegett a harmadik, és kihúzta a kardját a hüvelyéből.

Ekkor a hősök dobpergés és fanfárok kíséretében felsorakoztak, és kivont karddal ünnepélyesen bevonultak a küzdőtérbe. Vagyis a kamrába.
– Segítség, de hiszen ezek egerek! – kiáltottak fel rémülten, amint kinyílt az ajtó és meglátták az ellenséget. Hanyatt-homlok menekültek, csak úgy csörömpölt rajtuk a sok vas.

Amint elviharzottak, a király szomorúan felsóhajtott:
– Hát, lányom, lehet, hogy tényleg nincs ezen a világon egy épkézláb férfi, aki majd a társad lehet.
– Dehogynem, egyszer biztosan eljön majd az igazi – vigasztalta a királylány, bár maga sem hitte, hogy így lesz.
Inkább kiment megkeresni a macskát.