Szegedi Katalin: Kocsonyakirályfi

Budapest:Csimota Kiadó, 2016

Második mese: KIRÁLYFI FEHÉR LOVON

– Nézd, milyen szépen esik a hó! Gyere, sétáljunk egyet! – szólt vidáman a királylány az apjához. Friss házikenyeret szelt gyorsan, két szelet közé tette a ropogós malacpecsenyét, és becsomagolta. Forró teát töltött egy üvegbe, és azt is a kosárba csúsztatta.

– Indulhatunk! – azzal sapkát nyomott az öreg fejébe, szorosan bebugyolálta a palástjával, és felültette a szánkóra. Ő maga is felvette a legmelegebb bundáját, csizmát húzott, és a fák felé vették az irányt.
A királyi udvart gyönyörű erdő vette körül. Amerre a szem ellátott, mindenfelé hatalmas tölgyek, robosztus bükkfák álltak, a messzeségben pedig a sűrű, sötét rengeteg derengett előttük.

– Arra menjünk! – mutatott a királylány a fenyves felé, és húzta a szánkót a sziporkázó napsütésben. Amikor lejtős terepre érkeztek, ő is felült, és vidáman csúsztak lefelé. A lejtő aljára érve megebédeltek, aztán jóllakottan továbbmentek.
– Ne olyan gyorsan, a végén még eltévedünk! – aggódott a király, de a lány csak nevetett. Szaladt előre, futott az erdő belseje felé.
Ahogy a sűrű és titokzatos rengeteg felé közeledtek, a nap ereje egyre csökkent, lassacskán szürke köd telepedett a tájra.

A király most már erélyesebben szólt.
– Állj már meg, nem tudom, merre vagyunk!
A királylány végre megállt. A futástól kifulladt, zihálva szedte a levegőt, lélegzete forró felhőként kavargott a hidegben. Tanácstalanul néztek körbe. A király próbálta visszaidézni a jól ismert utakat, de a köd egyre mélyebben ereszkedett rájuk, már alig láttak valamit.
Mi tagadás, eltévedtek.

– Lássuk csak – tűnődött hangosan. – Ha jól emlékszem, jobbra a jó boszorkány lakik. Balra pedig... Balra a banya, a gonosz boszorkány, a világ leggonoszabb teremtménye! Vagy mégsem? Isten ments, hogy az ő felségterületére tévedjünk! Nem is tudom, merre menjünk... Erre? Vagy talán arra?
Leszállt a szánkóról és kézen fogva botorkáltak tovább az orruk után.
Egyszer csak egy mocsárhoz érkeztek. A király hirtelen megtorpant.

– Állj! Ne tovább! Jól jegyezd meg lányom, soha, de soha ne merészkedj a lápon túlra! Most már tudom, itt kezdődik a gonosz boszorkány birodalma.
Ahogy ezt kimondta, fülsértő károgás és kuruttyolás törte meg a csendet. Hatalmas robajjal szállt fel egy varjúraj, surrogó szárnyaik befeketítették az eget. A mocsárból pedig ezer és ezer vartyogó béka mászott elő.
Ebben a pillanatban egy délceg lovas árnya suhant át előttük. Kese lova és világos palástja beleveszett a hó fehérségébe.
A királylánynak földbe gyökerezett a lába. Tudta, hogy csakis egy királyfi lehet. Amint meglátta, azonnal beleszeretett.

A titokzatos herceg egyenesen a gonosz boszorkány birodalma felé vágtatott.
– Állj! Vigyázz! Ne menj tovább! – kiabáltak mindketten a királyfi felé. De hiába integetett a király, hiába kalimpált kétségbeesetten a királylány, a lovas nem vett észre semmit, csak száguldott tovább, egyenesen a veszte felé.
Lassan beesteledett. A köd felszállt, és a holdfényben végre megtalálták a hazafelé vezető utat. Nyoma sem volt már a délutáni jókedvüknek, csendben baktattak a hóban. Otthon sem szóltak egy szót sem, csak némán szürcsölték a forró, mézes kamillateát.

A tűzhely mellett üldögélve a király lopva a lányára pillantott. Jól ismerte, tudta, mi jár a fejében. Pontosabban ki. Az erdőben látott, ismeretlen herceg.
– Felejtsd el, kislányom. Aki a gonosz boszorkány földjére merészkedik, annak vége. Mindenkit békává varázsol, aki nem engedelmeskedik neki – mondta, és letette az üres bögréjét.

A királylány mégsem tudta többé kiverni a fejéből a titokzatos ismeretlent. Jól megjegyezte az apja intelmét, de titkon mégis reménykedni kezdett a csodában.