A madarak énekét akkor is hallod, ha nem látod őket. A madarak különböző hangokkal kommunikálnak, figyelmeztetik egymást a veszélyre, és csábítják magukhoz párjukat.

Isten már megteremtett minden állatot és a madarakat is, de a madarak nem tudtak énekelni. Isten elküldte a madarakat az emberekhez, hogy tőlük tanuljanak meg énekelni. Hát mind el is mentek. Egyik egy tanyára, a gazdasszonyhoz, másik a mezőre a szántóvetőkhöz, ki hol gondolta, hogy szép éneket tanulhat.

A varjú egy tanyára ment. Amikor az udvarra berepült, a gazdasszony épp a gyerekét szidta, amiért lenyalta a túrót, és a kenyeret nem ette meg. Így korholta: – Kár, kár, hogy pákosztos vagy. A kenyérkét otthagyni kár.

A varjú nagy örömmel elrepült, mert azt hitte, hogy most már igen szépen fog énekelni. Egy karóra szállt,és rázendített. De semmi másra nem emlékezett, mint: – Kár, kár, kár…

A fecske is egy tanyára repült el, éneklést tanulni. Amikor a házba berepült, az anyánál vendégek voltak. Az anya kiment, kikísérte a vendégeket. A gyerekek magukra maradtak. Azok nyársra tűzték s húst, és a kemencében sütötték, úgy, hogy a zsír a tűzbe csorgott. Amikor az anya visszatért, a fecske sietett elmondani ezt. A léckerítésre telepedett, és rákezdte:

Míg az anyjuk odakint járt,
Húst sütnek a gyerekek,
A zsír a tűzbe csöpögött –
Csirip, csirip, csirr!

Az anya megszidta a gyerekeket. Ez nagyon tetszett a fecskének, mert a gyerekek elpusztították a fészkét. Ezért sokszor elmondta egymás után, és megszokta, hogy folyton a gyerekeket vádolja.

A kakukk egy szántóvetőhöz repült, és kérte, hogy énekeljen. A szántóvető öreg volt és süket, és nem jól hallotta. Megkérdezte: – Mit, mit mondtál? A kakukk megismételte, hogy énekeljen, de az öreg most sem hallotta, és felkiáltott: – Mi, mit mondtál? Szólj, te kuka! – A kakukk megmérgesedett, és csúfolni kezdte a szántóvetőt, ilyenformán: – Ku-ka! Ka-kukk! Ka-kukk! – De az ember csak nem hallotta meg, most sem.

A barázdabillegető is egy szántóvetőhöz repült, tisztelettel a háta mögé állt, és várta, hogy énekelni kezdjen. A szántóvető aznap haragos volt, mert lucernát szántott, az ekevas minduntalan fűszálakat tépdesett ki, és meg kellett tisztogatni a gyökerektől, amelyek hozzátapadtak. A barázdabillegető hiába fülelt, éneket nem hallott, csak az ekevas csikorgását, amikor a szántóvető a gyökereket lecibálta.

A barázdabillegető elrepült, és megpróbálta ezt utánozni: döcögősen lépegetett, mint a szántóvető, és olykor úgy csikorgott, mint az ekevas. Isten nézte, és nevetett. Nagyon tetszett neki. Azt gondolta: billegjen csak mindig így és csikorogjon! Ezért van az, hogy a barázdabillegető így sétálgat, egyik lábáról a másikra billeg, és időnkén csikorog.

A fülemüle egy pásztorlányhoz repült, és segített neki a nyájat őrizni. A pásztorlánynak ez igen tetszett. Egész idő alatt dalolt, a fülemüle pedig hallgatta. Ezért a fülemüle is mindenféleképpen tudja cifrázni.

A rigó a legényekhez repült éjszakai legeltetéskor. De azok csak fütyörésztek. Sorra vették a dalokat, és egymás után elfütyülték mindet. A rigónak ez igencsak tetszett. Elkezdett velük fütyörészni. Így hát a rigó is minden dalt elfütyül. Attól fogva a rigó barátja a legényeknek. Ezért a legények még ma is emlékeznek a rég barátságra, és kikeletkor dúcot építenek neki.

A bíbicek is megtanultak énekelni. De egyszer egy szarka repült oda Rigából, és elmondta, hogy a rigó és a fülemüle énekét egész Riga dicsére. A bíbic irigy lett. Azt mondta: – Ha az én nevemet senki sem emlegetni, akkor magam fogom emlegetni, és folyton azt kiáltom: Bí-bic! bí-bic!

Meg is teszi, és ezt kiáltozza: – Bí-bic! Bí-bic!

Egyszer a kecskefejő a fülemülével vitába szállt, hogy melyikük énekel szebben. A kecskefejő azt mondta, hogy ő énekel szebben, a fülemüle pedig, hogy ő. Így vitatkoztak egész nap késő estig, de csak nem tudtak megegyezni.

Akkor a fülemülének jó ötlete támadt. Azt mondta, hogy amelyikük reggel előbb kel fel, és énekel, az les a győztes. A kecskefejő beleegyezett, és mindketten aludni tértek.

A kecskefejő még édesen aludt, amikor a fülemüle már a szántóvetőket és a pásztorokat megénekelte. Éppen az aratókat énekelte, amikor a kecskefejő felébredt és bosszúsa csak így énekelt: – Br – tr-trrr! – És ez lett a szokása.

(Lett népmese)