Vízkereszt Mátyás király udvarában

írta: Kormos Rebeka

Mátyás király nemcsak igazságos, de bőkezű is volt. Minden évben vízkereszt ünnepén személyesen ajándékozta meg alattvalóit.

Forrás: www.jegy.hu

Ezen a napon...    

a cselédektől a főurakig mindahányan, akik csak a palotában dolgoztak, a király elé
vonultak. Ünneplőbe öltöztek, és mesterségük jelvényeit magukhoz véve felsorakoztak a fogadóteremben.
A fővadászmester kürttel, a főpohárnok ezüstkupával a kezében érkezett. A tisztek alabárdjaik
nyelét szorongatták, a szabók ollóval, a csizmadiák dikiccsel érkeztek. A szakácsok fakanalat, a
mészárosok taglót, az inasok tálat, a pecérek korbácsot hoztak. Minden udvari zenész a maga hangszerével, ki síppal, ki hegedűvel, ki tárogatóval, az énekes kobzosok pedig kobzukkal járultak a király
színe elé. Mátyás mellett állt kedves krónikása, a talján földről érkezett Galeotto Marzio.
Előttük az asztal roskadozott a rengeteg ajándéktól, amelyek csak arra vártak, hogy új gazdájukhoz kerüljenek.
Az alattvalók egyenként előálltak, és tiszteletteljes főhajtással köszöntötték a királyt. Mátyás pedig mindenkinek foglalkozásához illő ajándékot választott. Az urak mesterien faragott vadászkürtöt
vagy aranysarkantyút kaptak. A tisztek díszes kardot vagy lándzsát vihettek haza. Az asszonyoknak,
lányoknak gyűrűkkel, kösöntyűkkel kedveskedett. Azután a tepsikbe, tárogatókba, kupákba, de a
csupasz tenyerekbe is számolatlanul adta a csillogó aranytallérokat.
Az itáliai krónikásnak az a feladat jutott, hogy az ajándékok mellé biggyesszen egynéhány kedves
vagy tréfás mondatot. Az ékes magyarsággal beszélő Marzio szívesen tett eleget kötelességének.
Gondtalan vidámságban telt vízkereszt napja. Mikor már mindenki elégedett mosollyal mustrálta
az ajándékát, Mátyás Galeottóhoz fordult.
– Hát te, kedves krónikásom, miért nem hoztad elém mesterséged jelvényét?
– Kedves uram, hisz jól tudod, hogy nekem csak az a hitvány, maszatos lúdtollam van, amivel a
sorokat rovom. Hogyan is tehetném egy polcra a többi derék mesterség jelvényével?
E szavak hallatán Mátyás felemelkedett székéről, megvárta, amíg minden tekintet reá szegeződik,
és emelt hangon így szólott:
– Hozasd csak ide jó Galeottóm a te maszatos lúdtolladat. Azt a hitványnak nevezett eszközt,
amivel a krónikák sorai íródnak, amelyek örök becsületére válnak a királyi könyvtárnak.
Már hozták is az olasz mester íróeszközét, s meghajoltak vele a király előtt.
Mátyás a kezébe fogta, magasra emelte azt.
– Látjátok ezt a törékeny kicsi eszközt? Több ez, mint amennyit mutat. Néha a kardnál is erősebb,
mert a szavak, amelyeket papírra vetnek vele, az ország dicsőségére válnak. De ostor is tud lenni,
fenyít és ösztökél. Máskor, mint a hangszerek, néma dallama a fülekbe cseng. Tűmódjára viselkedik,
amikor nemzetek hírét-nevét varrogatja. Fényessége pedig a villámnál is messzebbre látszik, mert
az emberiség ennek fényénél vizsgálhatja múltját, és sejtheti meg jövendőjét. És súlyos ekevas is,
mert felszántja az idő földjét, melybe a magyarok a nemzet örök éltét vetik.
Beszéde után visszaadta az írószerszámot Galeottónak, és visszaereszkedett ülőhelyére. Azután
megparancsolta, hogy töltsék színültig aranytallérral a legnagyobb ezüsttálat, és vigyék a krónikás
szobájába.
Galeotto megköszönte az ajándékot, és a rongyos lúdtoll segítségével élete végéig hirdette
Mátyás király dicsőségét.

Forrás: www.pompasnapok.blog.hu