Szent Márton napja valaha az óév utolsó ünnepe volt. Ekkorra már hordókba került az újbor, bezsákolták a kamrákba a lisztet, a betakarított terményt. Véget értek a mezőgazdasági munkák, elszámoltak uraiknak a jobbágyok. A kisgyermekek a tél örömeire készülődtek, mert a népi hagyomány úgy tartotta, ilyenkor esik le az első hó.

Szent Márton, akinek neve napját november 11-én ünnepeljük, a kora középkor egyik legnépszerűbb szentje volt. Nekünk, magyaroknak pedig különösen kedves, hiszen Savariában, a mai Szombathelyen született. Állítólag pontosan ott, ahol jelenleg is áll a középkori eredetű Szent Márton templom.

Márton-napon országszerte lakomákat rendeztek, hogy egész esztendőben ehessenek, ihassanak az emberek. Ilyenkor vágták le és sütötték meg a meghizlalt, tömött libát, ''Márton lúdját'', mert úgy tartották: ''Aki Márton napján libát nem eszik, egész évben éhezik''. Ezért a szárnyasok, a ludaskása, a libahús fogyasztása hagyományos eledel Márton-napon (mikor Mártont püspökké választották, ő szerénységből, alázatosságból bebújt a libák óljába, hogy ne kelljen a magas méltóságot elvállalnia. A ludak gágogása azonban elárulta rejtekhelyét.) A néphiedelem azt tartotta, ezen a napon minél többet iszik valaki, annál több erőt és egészséget vesz magához, ezért ekkor verték csapra az újbort is, hiszen annak Márton a ''bírája''. A nagy lakomát az is indokolta, hogy a középkorban a hónap közepén kezdődött el a karácsony előtti negyvennapos böjt, ez volt tehát az utolsó alkalom a nyilvános húsfogyasztásra.