Szegedi Katalin: Kocsonyakirályfi

Budapest:Csimota Kiadó, 2016

Hatodik mese: A VASÁRNAPI EBÉD

A királylány egyáltalán nem szeretett korán kelni. Vasárnap meg pláne nem. Csodálkozott is, amikor kora reggel arra ébredt, hogy az apja rázogatja a vállát.
– Kelj fel lányom, ne lustálkodj!
– Hagyjál, olyan szépet álmodtam éppen! – motyogta álmosan, és megpróbálta visszaidézni az álmában látott királyfit. Befordult a fal felé, még a takarót is a fejére húzta, hogy ne zavarja semmi. De még így is hallotta, ahogy az apja ébresztgeti.

– Kelj már fel, nemsokára megérkeznek a vendégek!
– Milyen vendégek? – rántotta le hirtelen a takarót a fejéről.
– Nem mondtam? Vendégeket hívtam ebédre!
A királylánynak erre ijedtében kiszaladt az álom a szeméből, rögtön ki is pattant az ágyból.

– Vendégeket hívtál? De hát mit főzzek nekik?
– Hogyhogy mit? Hát a kedvenc vasárnapi ebédünket: gyöngyöző tyúkhúslevest, aztán rántott csirkét petrezselymes újkrumplival és uborkasalátával – dörzsölgette a tenyerét a király.
– De apa, ehhez nincs is itthon semmi! – csattant fel a lány.

A királynak erre lekonyult a bajusza.
– Akkor nem lesz rántott csirke? – kérdezte csalódottan.
– Hát nem – válaszolta a királylány és miközben gyorsan magára kapkodta a ruháit, azon gondolkodott, hogyan menthetné meg a helyzetet.
– Lássuk csak, miből élünk! – mondta félhangosan, amikor benyitott a spájzba. Végignézte az összes polcot, majd elégedetten így szólt:
– Aggodalomra semmi ok, rengeteg minden van a kamrában!

A király folyton ott sertepertélt a sarkában.
– De mégis, mit akarsz főzni?
– Csupa finomságot – válaszolta talányosan a királylány, és elkezdte kihordani a konyhába a maradékokat. A tegnapi húslevesből megmaradtak a zöldségek, a serpenyő alján pedig egy kis sültcsirke és kacsamáj árválkodott a megdermedt pecsenyelében. Maradt egy kis zöldborsó is egy fazék alján, és talált némi sült padlizsánt is. Előkerült pár szem főtt tojás, és egy kis füstölt csülök.

– Te meg mit művelsz? Ugye nem azt akarod mondani, hogy szégyenszemre maradékokat tálalunk fel a vendégeinknek?
– Azt már nem! Viszont remek pástétomokat tudok ezekből készíteni – válaszolta vidáman, és kiszaladt a kertbe.
Nyár eleje volt, a veteményes csak úgy tarkállott a szép színes, érett zöldségektől. Piroslott a paradicsom, a paprika sárgája pedig kivirított a mélyzöld cukkinik közül, de már néhány cékla is beérett. A királylány a kosarába gyűjtötte, amit csak talált, és az egészet becipelte a konyhába.
A király ott ült az asztalnál, és savanyú képpel nézte, ahogy a királylány az asztalra borítja a kosárnyi zöldséget.

– Csak nem ezzel a nyúleleséggel akarsz szégyent hozni a fejemre?
– Semmi pánik, ígérem, mindenki meg fogja nyalni az összes ujját! De segíts, légy szíves, mert kevés az időnk! – azzal a király kezébe nyomta a vágódeszkát és a nagykést.
Amíg az öreg a zöldségeket aprította, a lány elkészítette a pástétomokat.
Mire az óra delet ütött, az asztal már meg volt terítve, a hófehér damasztabroszon ott sorakozott a rengeteg finomság.

Megérkeztek a vendégek. A királylány leültette és itallal kínálta őket, ők pedig azonnal nekiláttak az előételeknek. Élvezettel kenegették a pirított kenyérszeletekre a kacsamájpástétomot és a zöldborsópürét, a csülökkrémet vagy éppen a padlizsános kencét. Az ebéd már az előételekkel is elbűvölte az ínyenc vendégeket, pedig az igazán pompás főétel még csak ezután következett.
A király még mindig bizalmatlanul méregette a fogásokat, a királylány viszont büszkén tálalta fel a zöldséges ételeket.
Fűszeres cukkinifasírtot készített mentás joghurttal, rozmaringos krumplival és nyers céklasalátával. Azt se bánta, hogy a céklától sötétvörös lett a keze.

A király látta, hogy egy morzsányi sem maradt semmiből, és elszégyellte magát, hogy nem bízott a zöldségekben és a maradékokban, de legfőképpen a lányában.
Amikor elbúcsúztak a vendégek, elkérték a recepteket, és sűrűn hálálkodtak, hogy végre nem rántott csirke volt ebédre, mint minden áldott vasárnap.