Kép forrása: https://www.hazipatika.com/

A szív igazsága

A régi időkben viszály támadt a száj, a szem, a fül, az orr, a szív, a kéz és a láb között afelől, melyikük előbbvaló rangban a másiknál. Nem volt a veszekedésnek se vége, se hossza.

 - Én vagyok előbbvaló – szólt a szem – hiszen mindent előbb veszek észre, mint ti.

- Nem! – ellenkezett a fül – Én vagyok a legelső, mert én hallok meg mindent legelébb.

Az orr közbevágott: - Tévedsz, barátom! Csak én lehetek az első, mert én érzem meg legelébb mindennek a szagát.

 - Ó, dehogy, dehogy! Én fontosabb vagyok nálatok – vélte a száj –, hiszen én eszem meg mindent.

Erre már a kéz is beleavatkozott a vitába:

- Tévedtek kedves barátaim. Az első én vagyok! Hát vajon nem én fogom meg mindegyikőtök előtt a dolgokat?

- Nincs igazad kedves kéz barátom – szólt közbe most a láb – én vagyok az első köztetek, hiszen én járok, én megyek el mindig mindenhova, ahová éppen kell, megyek-megyek, és bizony bele is fáradok a sok járkálásba.

A szív csendben maradt, nyugodtan ült a mellkasfészekben, és hallgatott. Kíváncsian hallgatta a vitát, mi mindent össze nem hordanak, vajon mi lesz az eredménye? Azok hatan egész nap veszekedtek, egyikük sem akart a másiknak engedni. Kilenc nap, kilenc éjjel tartott a vita. Mindegyik azt remélte, majd csak belefárad a másik. De mivel mindegyik ostoba volt, csak a magáét hajtogatta egyre.

Végül, mivel a lármás vita csak nem akart lecsendesedni, a szív megelégelte. Így szólt:

- Szem, orr, fül, száj és kéz, a lábat egyelőre kihagyom, hallgassatok csak ide. Megmondom nektek az igazat. Ostobaságot beszéltek, én vagyok az első köztetek, és utánam a láb következik. Én vagyok az első, mert nélkülem semmire sem volnátok képesek. Ha a szív megáll, nem lát a szem, nem szagol az  orr, nem hall a fül, nem ehet a száj, nem foghat a kéz sem. Ha én megmozdulok, követ engem a láb, azután a kéz, azután te, száj. Te szem csak látni tudsz, semmi egyebet, te fül, csak hallani, te orr, csak szagolni és te száj, csak enni. Ha én nem dolgozom, nem mozdul a láb, a kéz sem foghat semmit, és akkor te száj, nem kapsz enni semmit. Csak ha én dobogok, csak akkor mozdulhat a láb, és csak ha a kéz már megfogott valami ehetőt, csak akkor ehetsz te, száj. Ezért vagyok én az első közöttetek. Én kezdem, s csak azután következhet a ti napi munkátok. Megértettétek? Annyit vitatkoztatok, veszekedtetek itt az elsőségről, hogy nem állhattam meg, meg kellett mondanom nektek az igazságot.

(A celebesz-szigeteki mese forrása: Bajzáth Mária (vál.) (2014): Itt vagyok, ragyogok! Népmesék a világ minden tájáról 0-4 éveseknek Népmesekincstár1. Kolibri kiadó.)

Kép forrása: https://olvasovanevels.gportal.hu/

A jószívű királyfi

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi. Egyszer elszekerezett a szegény ember háza előtt. Hát, csak elbámulta magát, mikor meglátta a sok gyermeket, és látta, hogy olyan rongyosak, mint a koldusok.

Rögtön megkérdezte:

– Kié ez a sok gyermek, te szegény ember?

– Mind az enyém – felelte a szegény ember.

Azt mondta erre a királyfi:

– Hallod-e, te szegény ember, gyere ide, adok neked pénzt, öltöztesd fel ezeket a gyerekeket!

Csakugyan kapott a szegény ember egy zacskó pénzt. Azzal mindjárt elment, megvette a sok ruhát. Először felöltöztette a legnagyobbikat, aztán a másodikat, aztán a következőt, és úgy haladt lefelé: szépen sorba mindenki kapott valamit, de a legkisebbiknek már nem jutott semmi. Pár nap múlva megint arra járt a királyfi, hát a legkisebbik gyermek éppen akkor fordult ki a kapun. Nézi a királyfi, látja ám, hogy erősen rongyos. Előhívatja a szegény embert.

Azt kérdezi:

 – Hát, te szegény ember, nem vettél ruhát a gyermekeknek?

 – Vettem én – azt mondja –, de a legkisebbiknek már nem jutott semmi.

– Jól van – szólt a királyfi –, itt van ez a zacskó pénz, ez most már elég lesz.

 A szegény ember megint elvette a pénzt, el is vásárolta az egészet. Amikor hazakerült, összehívta a gyermekeket, hogy felöltöztesse őket. Most a legkisebbikkel kezdte az öltöztetést, és így haladt felfelé. Öltözködtek, de a legnagyobbik fiú gúnya nélkül maradt: nem volt elég a vásárolt ruha. Egy hónap múlva jött a királyfi harmadszor is, és látja ám, hogy a legnagyobb fiú szinte rongyokban van.

– Ej, te szegény ember, hát mit csináltál azzal a pénzzel? – kérdezte mindjárt a királyfi.

– Ruhákat vettem, kedves királyfi, de most a legkisebbiken kezdtem el az öltöztetést, és csak ennyire futotta. A legnagyobbnak már nem jutott.

Gondolkozott a királyfi, mit lehetne tenni. Egyszer csak magához intette a legnagyobbik gyermeket.

– Állj mellém, hadd lássam, mekkora vagy!

 Ott szépen egymás mellé álltak.

– Te mindjárt akkora leszel, mint én, a ruhám már éppen rád illene – mondta a királyfi.

Mindjárt nekifogott, és levetette a ruháját. Szépen odaadta a fiúnak, vegye magára. Így a szegény ember minden gyermeke fel volt öltöztetve. Urasan, jó ruhába valamennyi. Ha a királyfi le nem vetkezett volna, az én mesém is tovább tartott volna, de a jószívű királyfi levetkezett, és a mesém bevégeztetett.

(magyar legendamese)

Forrás: www.pecsma.hu

Volt egyszer egy messzi-messzi ország s abban a messzi-messzi országban, egy pompás palotában élt egy nagy, nemes, gazdag király. Mivel élete a végéhez közeledett, el kellett döntenie, hogy a három fia közül melyiknek adja az országát: ki lenne a legbölcsebb, legjobb királya ennek a csodás, javakban bővelkedő országnak. Maga elé hívatta hát őket és így szólt:
– Kedves fiaim, mivel mindhármatokat egyformán szeretlek, egy próba elé állítalak benneteket. Ez majd segít eldönteni, hogy melyikőtök kormányozza halálom után az országot. A feladat, amire kérlek, a következő: palotámnak a báltermét pirkadattól éjfélig meg kell töltenetek színültig valamivel, akármivel. Akinek ez sikerül, az kapja meg a koronámat és a királyságomat. Kezdjed te, kedves legidősebb fiam.
A legidősebb fiú gondolkozott, s mivel a környéken jó sok homok volt, azt gondolta ki, hogy majd színültig megtölti a termet homokkal. Nosza, hozzá is látott, száz szolga lapátolta, talicskázta vele a homokot, hordták pihenés nélkül, szakadatlan dolgoztak pirkadattól éjfélig, ám hiába, a terem még csak félig sem telt meg.
A középső fiú úgy gondolta, szalmával próbálkozik, hisz aratás volt, rengeteg a szalma, hátha azzal sikerül megtöltenie a termet a padlótól a mennyezetig. Neki is száz szolga segített, hordták, hányták, vasvillázták, cipeltél a szénát, izzadtak a melegben, ám a pirkadattól éjfélig tartó kemény munka eredményeképp a terem még így is csak kétharmadáig telt meg.
A legkisebb fiú következett. Pirkadatkor leült a bálterem közepére a földre, és nem csinált semmit. Egész nap csak ült és mosolygott. A testvérei elhűlve kérdezték, hogy mint akar így megfelelni a próbán, de ő csak nyugodtan mosolygott. Majd, amikor elérkezett az éjfél és jött a király, hogy megnézze, mit végzett a legkisebb fia, a fiú a bálterem közepén ülve elővett egy mécsest és meggyújtotta. A mécses fénye egy szempillantás alatt betöltötte a báltermet, a padlótól a mennyezetig, a legtávolabbi sarkocskába és zugba is jutott belőle.
A király szívét mérhetetlen melegség töltötte el, és így szólt:
– Fiam, látom, hogy nemcsak okos vagy, hanem a szíved tele van szeretettel, alázattal és bölcsességgel. Kívánom, hogy királyságod alatt ez a Fény vezéreljen az uralkodásban. És a legkisebb fiú igazán méltó, bölcs és nemes királya lett az országnak.

(Ismeretlen eredetű karácsonyi legenda)

Kép forrása: https://csepeliek.blog.hu/

Mennyei jó és pokoli rossz

Élt egyszer egy ember, aki meg akarta tudni mi a mennyei jó és a pokoli rossz. Addig imádkozott, amíg a Teremtő engedett könyörgésének, elküldte érte egy angyalát. Az ember egy ajtó előtt találta magát.

Amikor az ajtó megnyílt előtte, az ember egy termet látott, ahol minden elő volt készítve egy lakomára. A terem közepén lévő hatalmas kerek asztalon nagy tál leves gőzölgött, a sülteknek ínycsiklandozó illata volt, szebbnél-szebb, ízesebbnél-ízesebb falatoktól, finomabbnál -finomabb italaktól roskadozott az asztal.

A lakomázók körben ültek, és átkozódtak, veszekedtek, sikoltoztak az éhségtől, ájuldoztak a szomjúságtól, nem tudták magukhoz venni az ételt mert a kanalak, amik az asztalon hevertek, oly hosszúak voltak, hogy nem érték el velük a szájukat. Kinyújtották karjukat, hadonásztak, egymást verték fejbe, de a szájuk üres maradt. Éheztek, habár rengeteg étel feküdt előttük.

Az ember tudta, hogy sikításuk és ordításuk a legrosszabb rossz. Mivel megismerte a tudást, az ajtó bezárult előtte. Az ember térdre esett és szemét lehunyva könyörgött az Úr angyalának vigye el őt e szörnyű helyről. Mikor ismét kinyitotta szemét, kétségbeesett és reszketett a félelemtől, mert ugyanazt az ajtót pillantotta meg.

 Amikor az ajtó megnyílt előtte, az ember ugyanazt a termet látta, ugyanazt az asztalt. Az asztal közepén ugyanazok a tálak gőzölögtek, körülötte ugyanazok az emberek ültek, és a kezükben ugyanazok a kanalak voltak. Semmi sem változott és mégis minden. Mert az emberek, ugyanazokkal a hosszú kanalakkal most átnyúltak az asztal fölött és egymást etették. A sikoltozás megszűnt, a sírások és átkok pedig átalakultak áldásokká. Az ajtó bezárult.

Az ember megértette a mennyei jó és pokoli rossz természetét és a kettő közötti hajszálvékony szakadékot és mindenkinek elmesélte. Most, itt, nektek mondta el…

(A mese szövegét, Yehuda Berg: A kabbala és szeretet, Bajzáth Mária: A rabbi és az oroszlán mesegyűjtemények, és Madár élőszavas mesemondása alapján újramesélte: Bajzáth Mária)

Vajon a Télapó is volt kisfiú? Kik voltak a szülei? És hogyhogy nem öregszik? Miért titokban oson be a házakba? És mióta repülnek a szarvasok?! Kik azok a koboldok, és egyáltalán, milyen egy Igazmondó Grimpli?

Ha ezek a kérdések régóta fúrják a te oldaladat is, ez a könyv neked szól. Végre mindent megtudhatsz, méghozzá a leghitelesebb forrásból! Készen állsz, hogy megismerd Nikolas kalandokkal, hóval, csupa lehetetlennek hitt dologgal (és még több hóval) teli történetét?

Akkor kezdődjék a karácsonyi varázslat...!

Kép forrása: https://merrychristmas.blog.hu/

A karácsonyvirág legendája

Mindenki a templomba igyekezett. A kicsiny mexikói városka valamennyi lakója misére sietett. Karjuk ajándékokkal volt megrakva – gyümölcsökkel, zöldségekkel és édességekkel –, hiszen karácsony este volt, és mindnyájan kedveskedni akartak valamivel a Kisjézusnak. Manuel csak nézte, amint elhaladtak mellette.

Figyelte, ahogy nevetnek. Hallgatta, ahogy énekelnek. Nézte, ahogy együtt örvendeznek és vigadoznak. Velük örülni azonban nem tudott, hanem keserű könnyeket törölt le az arcáról. Manuel ugyanis utcagyerek volt – egy szegény, nincstelen árva, aki semmit sem adhatott a Kisjézusnak. Próbált koldulni, de az emberek kinevették. - Még hogy a Kisjézusnak kéred! – gúnyolódtak rajta. – Ismerjük a fajtádat! Tudjuk, hogy magadnak tartanád meg! Az is megfordult a fejében, hogy lop valamit. Na de lopni? Éppen a Kisjézusnak? Az bizonyára rosszabb lenne, mint ha semmit sem visz. Így inkább távolt maradt a többiektől. Amikor aztán mind becsoszogtak a templomba, és becsukódott mögöttük a templomajtó, Manuel odalopakodott egy nyitott ablakhoz, és bekukkantott.

Olyan szép volt minden – a gyertyák, a díszek és az ajándékok! Több száz volt belőlük a Kisjézus és édesanyja szobra körül! De minél tovább nézelődött, annál jobban elszomorodott. Végre aztán térdre borult és imádkozni kezdett: - Drága Kisjézus! Én más vagyok, mint azok ott a templomban. Nekem nem telik ajándékokra. Úgyhogy kérlek, fogadd el az imámat és a könnyeimet! Sajnos semmi mást nem adhatok neked karácsonyra.

Manuel keservesen sokáig sírt és imádkozott, de amikor letörölte a könnyeit és kinyitotta a szemét, mit látott? Egy virág nőtt ki a lába előtt a földből, melyet könnyei záporával öntözött! Úgy ragyogott, akár a csillag Betlehem egén, a levelei pedig vöröslöttek, mint a vér. - Csoda történt! – kiáltotta Manuel, s azzal tövestől kirántotta a virágot a földből, és beszaladt vele a templomba. - Nézzétek! – kiabálta, ahogy végigfutott a sorok között. – Ide nézzetek! Most már én is tudok mit adni a Kisjézusnak! Egyesek sutyorogni és morgolódni kezdtek. Rossz szemmel nézték, hogy valaki megzavarja az istentiszteletet.

Ám amikor megpillantották a virágot, zúgolódás helyett álmélkodni kezdtek. - Ez valóban csoda – állapította meg a pap. – Soha nem láttam még ilyen virágot. Manuel virága, ami égig szálló imából és könnyekből nőtt, azóta az egész világon az ünnep dísze. Mexikóban „karácsonyvirágnak” hívják. Hozzánk is került belőle, nálunk „mikulásvirág” a neve.

(A mexikói legenda forrása: Bajzáth Mária (vál.) (2015): Adventi népmesék és legendák. 24 ünnepváró történet a világ minden tájáról. Meseközpont Alapítvány)

Kép forrása: http://kossuthsuli.lapunk.hu/

Advent angyalai

Azt mesélik, hogy advent idején négy angyal érkezik a Földre…

Az első, csak jár-kel az emberek között, de azok annyira „készülődnek” az ünnepekre, hogy sokszor észre sem veszik, ki van közöttük. Az angyal, azért száll le az égből, hogy megnyissa a lelkeket egymás felé.

 A második angyal aranyszálból szőtt kosarat tart a kezében. Ez a kosár nagyon törékeny, de az angyal türelmes és kitartó, embertől emberig haladva kutatja azt, amivel megtöltheti. Azt keresi, ami súlytalan, végtelen, nem kerül semmibe, mégis mindennél többet ér. Keresi a reményt, a hitet és a szeretet. Ezekből aztán az angyalok fényes csillagokat készítenek, hogy az emberek felemeljék a tekintetüket, és az égre nézve, szívüket boldogság töltse el.

A harmadik angyal ünnepváró embereket keres, és ha talál, örömében megérinti őket egy fénysugárral. A fény ragyogni kezd az emberek szívében, lelkükbe békesség, a szemükbe csillogás költözik, a világ megtelik várakozással.

A negyedik angyal, kezében lantot tart, és énekel a tiszta szívű embereknek. Sok apró angyal kíséri, együtt zengik a béke, a szeretet és a születés dalát. Énekükkel felébresztik a földben szunnyadó magvakat, daluktól nőni kezd a fény, így lesz majd új élet tavasszal a Földön.

(Az ismeretlen eredetű történetet, számtalan forrást és élőszavas mesemondást felhasználva újramesélte: Bajzáth Mária)

 Forrás: http://zsibo.blogspot.com

Üljetek le, és jól figyeljetek...

   mert igaz történetet mesélek most nektek.
Élt egyszer régen Myra városában sok-sok száz évvel ezelőtt egy öreg pap. Szálfa termete volt, kicsit kopaszodott, fehér szakálla göndörödött, és mindig mosolygott a szeme. Piros ruhában járt, mert ő volt a város püspöke. No, hát ennek az öregembernek ezt a szép piros ruháját mindig belepte a port, mert nagyon szeretett sétálni a városban. Ismerte is mindenki, és tisztelte nagyon. Ha meglátták, még a kikötőben kártyázó vén tengerészek is felálltak, és mélyen meghajoltak előtte.
- Halljátok-e barátaim – mesélte az egyik – én voltam az a tengerész, akit Miklós püspök harminc esztendővel ezelőtt kimentett a háborgó tengerből. Utánam ugrott, pedig másik hajón volt, s úgy emelt ki a hullámokból, mint a csepp gyermeket. Meg se kottyant neki... Meg még a hajónk árbocát is megjavította egykettőre aztán. Én mondom nektek csoda volt az, igazi csoda. Ember még olyan háborgó vízből elevenen ki nem jött, a hajó meg máskülönben szétzúzódott volna a sziklákon, ha nincs ott Miklós pap – mer' akkor még az volt, fiatal pap... no, hát, áldja meg az Isten érte...
Ilyeneket, meg még más csudákat is meséltek róla.
Egyszer Miklós püspök éppen esti sétájára indult. Így tette ezt már régóta, nap mint nap. A kolostor szomszédságában állt egy szegényes ház. Ismerte is az öreg pap a ház gazdáit. Három szép leányka lakott ott az apjával. Hát most nagy sírás-rívás, vita hangjai szűrődtek ki az ablakon. Megállt, meghökkenve, ilyet még innen sose hallott.
„Istenem, bocsásd meg bűnömet, csúf dolog a hallgatózás, tudom jól, de csak meg kell tudjam, mi a baj?” - gondolta magában, avval megállt és figyelt erősen.
– Jaj, apám, adj el engem rabszolgának, ismernek a gazdagok, tudják, jó dolgos lány vagyok. Megvesznek jó pénzért, nem kell éhezned a testvéreimmel – sírt a legöregebb leány.
– Apám, ne hallgass rá! Vőlegénye van. Menjen férjhez a nővérem. Engem adj el, bírom a munkát, tudja mindenki! – zokogta a középső.
– Csítt, apám, ne hallgass rájuk. Én vagyok a legfiatalabb. Értem adják a legtöbb pénzt, engem adj el! Jó rabszolga leszek. Talán sok év múlva még ki is válthatom magam. Értem nem sír senki – hallotta Miklós püspök a legfiatalabb leánykát.
Azt már nem hallotta az öreg püspök, mit mondott a lányok apja, mert nyakába szedte hosszú lábait, s inalt vissza a kolostorba. Gyorsan előkotorta az aranyakat, amiket a minap kapott egy jólelkű adakozótól, s már futott is vissza. Világéletében remekül célzott. Hopp! A harisnyába bugyolált aranyak beröpültek az ablakon és éppen a lányok lába elé pottyantak. Miklós püspök meg elillant onnan, mintha ott se lett volna. A lányok elhűlten nézték a csörömpölő harisnyát. Mi lehet ez? Nézték, bontogatták... uramfia, arany! Valódi arany! Sikkantottak boldogan.
– Csoda! Valódi csoda! Istenem, hála legyen neked, megmenekültünk!
Csak apjuk, az öreg tengerész csóválta a fejét. Futott ki gyorsan, lépett ki a házból. Nézett körbe. Ni csak! Mintha a kolostor kapujában villant volna egy pillanatra valami piros köpönyeg... Könnybe lábadt a vén hajós szeme.
A jó öreg Miklós püspök. Aki mindig csak ad. Ad az éhezőknek. Ad a szűkölködőknek. Ad a bajban levőknek. Istenem, add áldásodat öreg szolgádra, mi pedig hálát adunk neked őérte!
A lányok aztán szépen sorban férjhez mentek, éltek boldogan, lett sor gyerekük. Sose éheztek többet. Még unokáik is ismerték Miklós püspököt.
Úgy mesélték, a jó püspök lelkét angyalok vitték a mennyországba.
… és azóta is igencsak jól tud célozni. Gondoljátok csak el! Hány csizmába röpíti ajándékait esztendőről esztendőre.

"Rajzolj egy fáradt krumplit! Egy könyvet, amiben efféle mondatok vannak, csak szeretni lehet. Ez pedig pont egy ilyen könyv! Ráadásul krumplit rajzolni mindenki tud – ellentétben a Rendes Körrel, amit csak viszonylag kevesen. De nyugalom: ezeken az oldalakon Rendes Körökről szó sem esik!

 Arról viszont annál inkább, hogy egy (fáradt, jókedvű, gömbölyű, esetleg hosszúkás) krumpliból bármi lehet: medve, mókus, lajhár, csiga vagy akár még krokodil is! Tényleg bármi! És mindehhez csak néhány vonalra van szükség – na meg Agócs Írisz jókedvére és kifogyhatatlan ötleteire. Úgyhogy szerintem mindenki bátran ragadjon papírt meg ceruzát, és a szerző segítségével próbálja ki: egy krumpliból hogyan lehet valóban: BÁRMI. És higgyék el nekem: aki így tesz, az egészen biztosan rájön egy nagyon fontos dologra (amit e könyv írója és rajzolója már régen tud): hogy sokkal kerekebb a világ, ha krumpli alakú!"

Alice kedves és vidám kislány, mégis valami rossz történik vele. Az iskolában szekálni kezdi valaki, akiről addig azt hitte, hogy a barátja. Alice egyre szomorúbb és magányosabb lesz, megrendül az önbizalma, már nem is akar kimozdulni otthonról. Végül elmondja az anyukájának, mi bántja, és közösen kitalálják, hogyan védje meg magát a szekálótól. Miután ez sikerül, Alice újra szeretetreméltónak, erősnek és magabiztosnak érzi magát, így visszatér a barátai közé. Történetével pedig másoknak is segít abban, hogy hasonló helyzetben ki tudjanak állni magukért, ahogy ő is tette.